Most nem fogom elkezdeni ecsetelgetni, hogy mikor mi történt az elmúlt héten, azt gondolom csoda számba menne, ha nem tudna valaki a Párizsban történt eseményekről.

Mi itt nagy riadalommal figyeltük, olvastuk a híreket. Úgy éreztem túl közel vagyunk. Belgium kicsi ország, itt nincsenek távolságok, épp ezért nem tart sokból átmenni egyik-másik országba. Innen nézve a szomszédban történtek a szörnyűségek.

Én most nem fogom ecsetelni és elmondani ezredszer is, hogy miért is szörnyű dolog ez. Én hiszem, az én Istenemet nem tudják megbántani úgy, hogy ilyet tennék. A hit, a szeretet a szívünkben van. Isten lecsillapítja haragunkat, megbotránkozásunkat egy-egy beszéd hallatán, egy-egy karikatúra láttán. Aztán megyünk tovább. Hányszor olvastunk a megbocsájtásról. Hát kellene gyakorolni. Az öldöklésről kevesebbet. Erre is kellene gondolni.

Engem mint anyát nagyon érzékenyen érintett ez az egész. Egyetlen célom van, hogy béke legyen. Mit szeretnék? Hogy a gyerekeim fölnőjenek, egészségben, boldogságban, békességben. Nyugalomban alapíthassanak családot, legyenek gyerekeik. Ne kelljen félniük (mint most) a mindennapoktól. Ne kelljen vizslatni a metrón, a villamoson, a buszon, hogy ki hogy néz, ugrásra készen figyelni. 

A párizsi esetek után egyből elindultak a kombinálások. Miért jöttek Belgium felé a támadók? Miért pont Belgium felé? Mint oly sokszor máskor, most is át ne harapódzanak az indulatok Belgiumra. Jaj  mi lesz most?

Eltelt pár nap, talán már sokan meg is nyugodtak, hogy jól van, nem lesz baj, aztán a következő hírek már arról szóltak, hogy egy határ menti városban lövöldözés volt, Brüsszel környékén elkezdődtek a letartóztatások. Az utakon először csak rendőrök, majd géppuskás katonák kezdtek el mászkálni. Felemelték az ország készültségét legmagasabbra. 

Igazából akkor rémültem meg, amikor jött a levél, hogy szigorításokat léptetnek életbe az iskolában, természetesen a gyerekek érdekében. Az én drága fiacskáim oda járnak és nem hiszem, hogy bárkit is visszatartani a jó szándék, hogy ott tartózkodik 3200 gyerek, őket ne bántsuk. 

És nagyon utáltam, hogy olyanról kellett tegnap beszélnünk a családi vacsora közben, amiről úgy gondoltam soha nem kell majd. Megbeszélni, hogy ha baj van, akkor ki hová megy, kivel hol találkozunk. Mert elmegyek mindannyiukért a világ végére is, az biztos! 

De mindezekre nagyon remélem, hogy nem lesz szükség, csak a mi óvatosságunk a lelkem megnyugtatása érdekében kellett. Szívem szerint az egész családot itthon tartanám, de tudom nem lehet.

Egy reménységem van! Hogy az én Istenem megóvja őket, vigyáz rájuk! ❤