Uh, hát én szoktam ezt mondani Esztiről. Ha visszagondolok az eltelt huszonakárhány évre, hát joggal! Tipikus esete, amikor születik egy gyönyörű kiscsikó. Jönnek az emberek, mondják milyen szép, formás, csodás paripa válhatna belőle, de a kiscsikó mindenkit elűz a viselkedésével maga mellől. Ledobja a hámot, nem tűr meg a hátán senkit,  rugdos jobbra, balra, stb. Azért mégis valakinek sikerül a szívéig, értelméig elérni, egyszer csak elindul a változás, rájön, hogy mennyire szeretik, hogy jót akarnak neki, kinyílik és a legcsodálatosabb paripa válik belőle! 🙂 ❤

Sok-sok évig csak egy dolog jutott eszébe Esztiről mindenkinek, makacs mint az öszvér. Sok-sok történetet tudnék mesélni, de ugye ez  a hely nem alkalmas erre. 🙂 Rettenetes nehéz természete volt Esztinek. Talán az lett volna neki a jó, ha mindenki behódol, de lehet az is kevésnek bizonyult volna.

Sokszor kellett őt kényszeríteni, hogy jó legyen, hogy kedves legyen! Ne keresse a bajt, ne szájaljon, ne rakoncátlankodjon! Egy példa. Képzeljétek el, kicsi lány, fodros szoknyában, két kis copfocskával. Gyuszi valamiért fegyelmezte, rálegyintett a fenekére. Erre mit csinál a gyerek? Megfordul, apukája szemébe néz: Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt! Ööö, izé. És ez még aranyos példa volt! Ekkor kb. 3-4 éves lehetett? Mondhattam én szépen, mondhattam én kevésbé szépen, semmi, tipikus esete a falra hányt borsónak. Egyik fülén be, másikon ki. Közben meg nagyon tudott követelőzni. Nem voltak kis barátai, talán e miatt is nem szeretett oviba járni? Sokat sírtam ebben az időben, hogy mi a baj vele? 

A suliban sem lett jobb sajnos, sőt. Mivel kiderült, hogy okos, hamar megértett mindent. Egyszer behívattak a suliba. Te jó ég, mit csinált ez a gyerek? A tanár megkért, hogy értessem már meg a gyerekkel, ne nyögjön annyit az órán, amikor már hetedszer magyarázza el a tananyagot a többieknek. Ekkor is vetődött fel először, hogy próbálja meg  a gimit, mert a sima suliba szét fogja unni az agyát.

Alsó tagozatban mindig vettem nekik nyári szünetre gyakorolni valót pár tantárgyból. A suli kezdete előtt 1-2 héttel elkezdtük ezeket kitölteni, hogy a fejük ráálljon a tanulásra. Megszámoltuk hány oldal, és beosztottuk, hogy hány oldalt kell megcsinálniuk egy-egy nap. Eszti pár óra múlva megjelent, hogy kész, megcsinálta az egészet egyszerre. 

Mikor bekerült a gimibe, akkor a lelkivilágára nem volt jó hatással, persze erről ő nem tudott. Ha lehet még messzebb került lelkileg a családtól, állandóan feleselt, semmi nem volt jó, olyan kis beképzelt liba lett. Ezzel a hévvel közölte azt is, hogy ő bizony nem fog Belgiumba költözni! Persze győztünk, de milyen áron? Ebben az időben már nagyon sokat sírdogáltam miatta, alig vártam minden nap, hogy Gyuszi haza érjen. Őrlődtem, persze csak magamban, neki mindig mutattam a határozott anyát. Továbbra is elmondtam neki mindig, hogy mi lenne a helyes, amire ő megvonta a vállát és homlokegyenest mást csinált, majd a végére eljutott oda, amiről én beszéltem, hogy miért is ne tegye, mert akkor ez meg ez lesz az eredménye. Gondoltam csak bekattan neki, hogy jót akarok, de ő közölte velem egyszer, hogy ő akkor is ilyen, neki ki kell próbálnia mindent, ő más kárából nem tanul, hagyjam. Ó, mennyi álmatlan éjszakát okozott nekem ez a gyerek ebben az időben! 😦 Nagyon akartam tudni, hogy mit csináljak, de nem tudtam mi az. Nem akartam őt megtörni, betörni, de féltem nagyon, hogy elveszítem őt. Mondtam is Gyuszinak, Eszti amikor már lehetősége lesz rá, olyan gyorsan el fog húzni a családból, hogy csak na.

Azt gondolom, hogy jellemfejlődésének mégis jót tett, hogy elköltöztünk. Kikerült a gimiből, újra ránk, rám volt utalva. Nagyon sok lelki sebet kapott az iskolába. Sírva kelt, sírva feküdt. Nem akart menni suliba, de ment, mert mennie kellett. Nagyon sokat beszélgettünk újra ebben az időben. Mivel senkink nem volt, egymásra voltunk utalva. Eszti elkezdett változni. Már teljes testfelülettel felém fordult ha hozzá beszéltem, meghallgattam, továbbra is leginkább a saját feje után ment, de közben hajlandó volt változni, változtatni, hogy ne legyen baj. Legnagyobb sikeremnek azt könyvelhetem el, hogy meggyőztem attól őt nem fogják jobban szeretni, ha nem tanul és nem lesz okos. Mára, 10 év után nekem lett igazam! 🙂 És igen is erre büszke vagyok! Beszéltem a tanáraival, meséltem róla, ki ő, milyen ő. Aki megértette, az a lelkéhez közel tudott férkőzni, és az nyert is! 🙂 Rohamos változáson ment keresztül Eszti jellemfejlődése. Az utolsó évben már tőle kedvesebb, jobb, okosabb gyermek nem létezett!:) 🙂 🙂 Jött az egyetem választás. Megadtuk neki a lehetőséget, ha akar elmehet más országba. De ő közölte, hogy nem akar, még nincs készen rá, hogy elmenjen a családunkból. 🙂 Ez az, győztem!!! ❤

Az egyetemen pedig folytatódott a tanulmányai mellett a lelki fejlődése. Mára egy rendkívül kedves, kellemes ember vált belőle, akit igazán könnyű szeretni és kiváltságnak érzi az ember, hogy ismerheti. Szerencsére ezeket nem csak én éreztem így, hiszen én mindig megkapom, hogy én nem biztos, hogy jól látom a dolgokat, mert az anyukájuk vagyok. 🙂

Tehát kedves anyukák, ne adjátok fel! Rosszcsont? Nekem azt mondták, hogy 5 fiú van Esztiben. Mindig kereste a bajt, hogy mivel tud bosszantani minket. Éveken keresztül folyamatosan szájalt. Fárasztó volt? A nagyon nem fejezi ki az érzést! Sírtam-e? A tehetetlenségtől? Ajaj! Sokszor feszített a düh, hogy mit csináljak vele, miért ilyen? Éjszakákon keresztül ettem magam, hogy csináljam, mint csináljam, mit csináljak, hogy ennek az időszaknak vége legyen? Tehetetlennek éreztem magam és nem láttam példát, segítséget sehol. Féltem, hogy elveszítem őt, közben pedig csak azt tudtam, hogy nagyon szeretem az én kislányomat. 😦 

Hogy mi a recept? Szeretet, figyelem, szeretet, kitartás, szeretet, akarás, szeretet, erő. Ne adjátok fel, mert milyen jó is az, ha a csodaszép paripánk boldog mosollyal szaladgál a napsütötte mezőn. És te csak állsz, mosolyogsz, potyognak a könnyeid és úgy érzed, hogy minden megérte! ❤ ❤ ❤