Ez az én kicsi lányom, Esztikém történetének első része, hogy láttam, látom őt, mint az anyukája. 🙂 ❤

Kényelmes gyerek volt, nem kapkodott el semmit, 42. hétre született. Ő épségben, mosolyogva, én kevésbé, de túl éltük. Gyönyörű szép baba volt, olyan igazi, amiket a képeken láthatunk, formás, mosolygós és rendkívül bújós. Ha lehetett volna, akkor egész nap a kezemben, a közelemben lett volna. 

A makrancos természetét 3 hónaposan mutatta meg először. Beteg lett. Nem volt hajlandó semmilyen gyógyszert lenyelni. Katinka ott könyörgött mellette, hogy majd ő beveszi az eper ízű löttyöt, mert olyan finom, de Esztike nem. Ha véletlenül le is csurgott valami a torkán, azonnal kihányta. Természetesen kórházba kerültünk, infúzió, gyors gyógyulás, majd haza. A következő pofon gyorsan jött a szépséges babámnak, mentünk a kötelező csípővizsgálatra. Nem lett jó. 😦 Pavlik kengyelt (a lábai szétterpesztve, felhúzva a mellkas felé éjjel-nappal) kaptunk és a reményt, hogy időben vagyunk és becsúszik a helyére aminek be kell, nem lesz műtét a vége. Rémséges időszak következett, hiszen az értelme iszonyat gyorsan fejlődött, de mozogni nem tudott a szíjak miatt. Persze nem volt ez olyan nehéz először, szinte még természetesnek is mondhatnánk. Pontosan nem emlékszem hány hónapos volt, amikor le kellett venni a kengyelt talán 1-2 hétre, hogy természetesen álljon a csípője, ez után készítettek egy röntgent, amely kimutatta, hogy merre halad a csípő csontja. Nos, Esztikém ez alatt a pár hét alatt behozta a lemaradását, elkezdett mászni, felült, ácsorgott egy keveset majd szinte felugrott és elkezdett járni, mintha meg sem lehetne őt állítani. Mikor mentünk vissza, mondtam is a dokinak, hogy baj van. Kérdezte, hogy felállt? Fel! A csont pedig nem volt még a helyén. Annyi engedményt kaptunk, hogy csak alváshoz kellettek ezután a szíjakat. De kibírtuk azt az időszakot is, végül műteni nem kellett. 

Aztán jött a mezitlábazás, mindig, mindenhol. Megmagyaráztam neki, hogy mezítláb kell járnia amikor csak tud. Mondta jó, ezzel persze alaposan túl is lőtt néha a célon, időnként mosolyogtató, időnként bosszantó módon. 🙂

Aztán jött az ovi. Nagyon nem akarta! Sőt, egyáltalán nem akarta. Egyik nagy törés az életében, melyet sok-sok év alatt hevert csak ki, hogy mikor januárban első nap vittem az oviba és ott hagytam, kifelé jövet elestem a frissen esett havon. Ripityára törtem a bokámat, szó szerint. Hetek múlva találkoztunk csak és nem értette, hogy miért nem veszem fel. Rettenetes volt mindkettőnknek. Az én bújós kicsi lányom nem ringathattam az ölemben mint régen. 😦

És az ovinak még itt nem lett vége. Utálta. Nem akart ott lenni! Nem játszhatott amit akart, zavarták a pici gyerekek, ha éhes volt akkor nem kapott még egy puffancsot, stb. Nagyon vágyott már a suliba, de mivel augusztusi gyerek volt, sok fejtörést okozott mindenkinek, hogy menjen-e iskolába vagy hagyjuk még egy évet. Végül is a doktor néni azt mondta, hagyjuk az oviban. Lesz még ideje felnőni. Hogy mi történt volna ha akkor suliba kerül? Nem tudhatjuk. Az ovi utolsó évében úgy volt hajlandó járni, hogy itthon megreggelizett, elsétált az oviba a délelőtti foglalkozásra, majd utána haza sétált, ebédre már otthon is volt. Elmagyaráztam neki, hogy ha a foglalkozásokon nem vesz részt, akkor nem mehet suliba, megértette, de a minimálisra csökkentette az oviban eltöltött idő számát.

A suliban nem volt vele semmi gond, soha, egyetlen percig nem kellett vele leülni tanulni. Majd ő, hagyjam! Hagytam, gondoltam ha nem jönnek az eredmények, akkor majd belépek az életébe újra ezen a téren. De nem kellett, mindig kitünő tanuló volt, csak úgy magától, mindenféle erőfeszítés nélkül.

Aztán költözés Gödöllőre, egy év múlva mondta az osztályfőnök, hogy meg kellene próbálni a gimnáziumot. Van ismerős? Nincs, egy éve lakunk itt! Háromszoros a túljelentkezés, így nem sok a remény. 😦 Próbáltam nem nagy jelentőséget   tulajdonítani a felvételinek, hogy ne csalódjon nagyot az én gyerekem, ő sem nagyon reménykedett túlságosan, az írásbelin 40 fokos lázzal feküdt otthon, csak a pótfelvételire tudott elmenni. Aztán jött a levél, hogy bizony felvették, csak úgy, maga miatt. Egy másik világ tárult fel előtte, nem feltétlenül a legjobb. 

Aztán egy újabb költözés, egy nagyobb, Belgiumba kerültünk. Nem akarta. Mit nem akarta? Tiltakozott! Egyetlen dolog győzte meg, ha nem jövünk Gyuszival, akkor szét fog szakadni a család. Beadta a derekát. 

Gyötrelmes évek következtek. 😦 Kínlódott, nem fogadták el őt, majd közölte velem, hogy nem tanul annyit, akkor talán megszeretik őt. Na nem, szó sem lehet róla! Jöttek a nagy beszélgetések, a sok-sok sírás, babusgatás. Győztem! Neki iszonyat nehéz volt, azt hiszem el sem tudom képzelni, de nyugalommal töltötte el, hogy voltak csodálatos tanárai, akik órái mindig felemelték őt lelkileg. Nagyon sokat köszönhet, köszönhetünk nekik! Azt hiszem, a gimnázium utolsó két évében ők alapozták meg a mai jellemét, a munkáját, a munka értelmét Eszti életében.

Büszke volt, mikor az érettségin az osztály legjobbjaként ő vehette át az elismerést a pódiumon. (Én akkor is sírtam mint a vízfolyás! 🙂 ) 

Egy év nyelvtanulás következett. Tiszteletre méltó volt, ahogy évekig kínlódott a franciával, majd végül feladta. Egyszerűen nem ment neki! Leuven-be az egyetem nulladik évfolyamára bejutott, egy év alatt a nulláról megtanulta  a flamandot 6-os szintig. Egy hónap után kiderült viszont, hogy a biokémia nem neki való. Sokat kellett utaznia reggel-este, elvesztegetett időnek tekintette. Közben már letelt az az idő, hogy át lehessen jelentkezni egyik egyetemről a másikra. Megbeszéltük, hogy én nem tudok neki segíteni ebben, de próbálja meg, menjen be Brüsszelbe a VUB-re, hátha mégis lehet valamit tenni. Kijárta, átvették, ekkor került szociológiára. És ennek lett a vége az előző bejegyzésem! 🙂

Folyt. köv.