Talán a múlt hét közepén kaptam az első felkérést a facebook-on, hogy osszam meg kedvenc versemet és kérjek fel 10 olyan ismerőst, akinek kíváncsi vagyok kedvenc versére.

Örültem ennek a felkérésnek, mert tudom, a versekkel sokan hadilábon állnak. Többen panaszolják nem értik a verseket, nehézkesnek tartják, meg a mai rohanó világban sokat kell gondolkodni rajta, mellette. Van akit ez kikapcsol, de többnyire inkább hagyják az emberek, ha van ideje elolvas egy könnyed novellát, rövid írást, újságot, vagy az olvasás kimerül abban, hogy elolvassa a napi híreket, a leveleket. Én most nem akarok prédikálni, hogy ez miért nem jó, de tudom, a mai rohanó világban sokan nem ezt választották.

Azért mégis, többen be-bepillantanak a facebook-ra, elolvassák a napi híreket, így elolvassák a mások kedvenc verseit. Aztán vagy tetszik, vagy nem, de én azt gondolom, hogy sokan felkapják fejüket némely vers elolvasásakor. Ha meg rápillantunk még egyszer, hogy ki is osztotta meg a kedvencet, akkor elgondolkodhatunk, hogy vajon miért is?

És akkor elkezdődnek a pocskondiázások. Igen, azok, mert már elindult, hogy ki miért pont azt a verset osztotta meg. Azt hiszem egybe én is belehuppantam. Mert nem egy világot rengető, hangzatos, nagy szavakat használó, de szívemhez oly közel álló költőtől osztottam meg az egyik verset. 

Többen írnak megjegyzést is, hogy miért pont azt osszák meg, én nem tettem. Azt gondoltam, hogy csak úgy lehet kedvenc versem, nem kell magyarázkodni (most is így gondolom, de azért gondolkodjunk már egy kicsit!!!). Utálom, ha ismeretlenül csipkelődik valaki, amikor nem is ismer, azt sem tudja ki vagyok. Soha nem tenném ezt meg sem vele sem mással és erre büszke vagyok! Remélem mindig lesz erőm, hogy megértsem a másik embert és elfogadjam őt olyannak amilyen, a gondolataival együtt. Főleg, ha kb. 20 éve nem láttam, de előtte sem beszéltem vele életünk folyamán 10 szónál többet! 

Édesapa anyukáját nagyon szerettem. Kicsi koromban is ő volt velem sokszor. Emlékszem arra, amikor fésülte a hajam, amikor öltöztetett, amikor lángost hozott nekem a pénteki piacról, amikor kertészkedtünk, megtanította melyik állattal hogy kell bánni, mint kell nevelni. Amikor a  házi feladatnak feladott verset vele tanultam meg és neki mondtam el. Volt egy kedvence. Nagyon szerette. Sokszor kérte mondjam el neki.

Sajnos elég fiatalon agyvérzést kapott, de még szerencsére megmaradt nekem 10 évig utána is. Nem tudott beszélni, de szellemileg ép volt. Rettenetes volt, hogy tudta mit akar mondani, de nem tudta elmondani. Többnyire senkinek nem volt türelme kivárni, hogy megértse mit szeretne. Nagyon sokat voltam vele, kialakult egy sajátságos jelbeszédünk az évek alatt és nagyszerűen kommunikáltunk. És még ekkor is sokszor kérte, kérlek mondd el nekem. Mikor elment, nem tudtam neki sokáig megbocsájtani, hogy itt hagyott. Még szükségem lett volna rá! 

Sokszor, nagyon sokszor eszembe jut ez a vers és még mindig elszomorodom és bizony bevallom sokszor potyognak a könnyeim. Hát ítéljetek meg!

Petőfi Sándor: Anyám tyúkja

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba’…
Anyám egyetlen jószága.

Vác, 1848. február