Bár a vasárnapokhoz ragaszkodunk és ritkán is megyünk el itthonról, mert megértem, hogy Gyuszinak szüksége van pihenésre, kikapcsolódásra.

Most mégis ebéd után egy nagyszerű kérdést tett fel nekem. 
– Van kedved lemenni a tengerpartra?
– Naná!

Elvittük Sam-et, Taszika sajnos itthon maradt. Nem hajlandó lefeküdni utazás közben és már az ízületei nem bírják a hosszú utat, pár km után már sírdogál, hogy mindene fáj. Így nem akartuk kockáztatni a másfél órás utat vele. 

Nagyon szép idő volt, igazi kiránduló idő. Sam élénken érdeklődött, figyelt egész úton. Mikor Gyuszi bement a benzinkútra, akkor izgulva figyelte, hogy jön-e már, mikor meglátta, akkor megnyugodott és békésen aludt az út hátralévő részén.

Fogalmunk sem volt hol álljunk meg, de Oostendében nem akartunk, mert ott alig lehet helyet találni. Mariakerke felé vettük az irányt. Megálltunk egy dűne mögött, ahol láttunk egy lépcsőt felfelé. De jól is tettük! A dűne másik oldalán már ott volt a tenger. 🙂

Épp apály volt. Lementünk, Gyuszi megbeszélte Sam-mel, hogy jó fiú lesz és eleresztette. Hát azt a boldogságot! 🙂

 

Sokat nevettünk rajta, vele, nagyon élvezte minden pillanatát. Be akart csalni a víz felé. Mentem is én, de neki Gyuszi kellett. Édes volt, ahogy hívta, hogy menjen vele. 

Csak ment, és ment, meg sem állt, körbe, körbe, szót fogadott, mindig ott lebzselt körülöttünk.

Aztán kidőlt! Mindig előre szaladt, tett még pár üres kört és lerogyott, majd elsétáltunk mellette, felugrott és elölről játszottuk az egészet.


Nagyon szép délután volt, jó nagyot sétáltunk, beszélgettünk, játszottunk Sam-mel. Felüdülés volt testnek, léleknek!

Visszafelé sétálva a kocsihoz más sétikálókkal is találkoztunk:

Máriakerke eddig számunkra ismeretlen részén álltunk meg. Most elég csendes volt, de gondolom, hogy késő tavasztól kora őszig, amíg jó az idő, itt megtelnek a házak, az utcák. 

Csinos kis lakóparkok mellett vitt az utunk:

Ezek a házikók nagyon újnak látszottak, szépek, csinosak, takarosak, kis kertecskével, zsalugáterrel. Simán el tudnám képzelni, hogy itt élek valamelyikben. Aztán arrébb más formájú új házikók, megint más helyen meg régi stílusú faházak, kisebb-nagyobb lakókocsik sátrakkal kiegészítve. Amolyan kemping félének néztük. És a dombtetőről nézve ameddig el lehetett látni az esti szürkületben ilyen és ehhez hasonló házikókat lehetett látni.

Visszafelé már nagyon húzott minket Sam, mert tőlünk pár méterre két vérmes, 1-1 kg-os vadállat sétált. 🙂

Hazafelé lógott egyesek nyelve, mi pedig jólesően elfáradtunk. 

Kicsit ki tudtam kapcsolni, jó volt, nagyon-nagyon! Kellett már!