Címkék

, , , , ,

Leirom és őszintén, legfőképp magamnak, magunknak és annak akit érdekel az életünk. Hogy miért, arról majd később.

Elindultunk végre tegnap az orvoshoz a két fiuval, és vittük Katinkát is, mert sajna beteg lett, és mivel még ennyi év után sem szeretek kisérletezgetni és ugy is mentünk az orvoshoz, hát biztos ami biztos alapon eljött velünk.

A gyomrom? Hát nem volt mire odaértünk. A kezeim jég hidegek. Gyuszi és Dávid bátoritólag mosolygott rám.

Elkészült Barnus első vizsgálata, szerencsére nem volt rossz. Kisebbet fujt mint januárban, de nem találtam vészesnek.

Közben a fiuk játszottak, beszélgettek. Majd jött Magdaléna. Ő foglalkozik a kórházban a cf-es betegekkel. Egy nagyon kedves hölgy, pszihológusnak is simán elmenne, mert annyira jó személyiség. Örültem mikor megláttam, de mondta, hogy most nem hozzánk jött, hanem Dávidot kereste személyesen. Na, most az én fiam, aki ugye az ő elmondása szerint nem tud franciául, mégis francia nyelven kommunikált a dietetikussal, mert ő meg angolul nem beszélt. Sokáig beszélgettek, részletesen elmagyarázott neki mindent, hogy mi mért fontos, mire kell figyelnie, miért fontos, hogy szedje Barnus a gyógyszereit. Magadaléna elment, Dávid pedig egyből elkezdett Barnusnak beszélni. Határozottan elmondta neki, hogy mit kér tőle. Mikor Barnus jött a de kötőszóval akkor mondta neki, hogy nincs de. Sokáig beszélgettek, Dávid jól csinálta nagyon. Ekkor sirtam el először magam.

Majd bementünk a doktornőhöz ketten. Elmondtuk, hogy most már semmi gyógyszert nem szed, nem inhalál, nem csinál semmit a betegséggel kapcsolatban amiket kellene. Közben szenved, fájdalmai vannak, a suliban sokat megy ki az órán a fájdalmai miatt. Most akkor el lehet gondolni, hogy milyen minőségü lehet az órán való részvétele, a tanulása. Egyre többet köhög, egyre csunyábban. A doktornő megnézte az eredményeket, és elmondta mi fog történni. Ami nagyon fontos, hogy a leletek alapján még nincs baj. Most pont jó időben jött ki ez az egész az egészségügyi állapota szempontjából, mivel most is hizott, már 50 kg és nőtt is, 166 cm. A tüdeje nincs rossz állapotban, most beleengedhetjük ebbe az egészbe. De egyszerre csak egy dolgot oldjunk meg, legfontosabb a gyógyszerek beszedése, a fájdalom megszüntetése. Ebben minden segitséget fel kell használnunk, itt jön Dávid, a család, az iskola. Kollektiven kell érzenie, hogy figyelünk rá, nyomatni kell neki, hogy ezt muszáj megtennie. Egyre több dolgot kell elmondanunk neki a betegségéről, még akkor is, ha nem akarja hallani, természetesen csak bölcsen és óvatosan.

Itthon megbeszéljük családilag hogy legyen, mint legyen. A lényeg Dávid, mert nagyon figyel rá. Mivel a suliban tölti napjai nagy részét, ezért meg kellett kérnem a tanárait, hogy találkozzunk ujra, segitsenek. Hétfőn megyünk, amiért rendkivül hálás vagyok. Mivel nagyszerü emberek mind, igy biztos vagyok benne, hogy segiteni fognak és együtt találunk egy müködő megoldást az iskolában is. A többi megoldásról majd később beszélünk.

Majd bement Dávid és Barnus, ketten. Együtt volt a vizsgálat, a beszélgetés.    A téma ugyan az!  Barnus már ekkor másképp jött ki! Aranyos volt, féltem nehogy haragudjon, vagy még makacsabb legyen. De nem, hozzám bujt, megölelt. Kérdeztem, hogy kezdi-e már érteni, akkor halkan mondta, hogy azt hiszi igen.

Aztán visszamentünk a doktornőhoz, mondta, hogy Dávid egy fantasztikus kisember. Most elment vérvételre, kb. 3-4 hét mulva lesz meg a genetikai vizsgálat eredménye. Nyugtatott, hogy nem lesz baj, csak igy tovább, egyszer csak áttörjük a Barnus maga köré épitett falát.

Sokkal-sokkal nyugodtabban mentem haza. Gyuszi is átölelt, hogy akkor igy jó lesz? Igen, azt hiszem!

Dávid este odajött hozzám, hogy miért sirtam? Na ekkor megint elpityeredtem. Elmondtam, hogy ott voltunk az orvosnál mind, ő éppen arról hallgatott egy előadást egy orvostól, hogy mi van az öccsével, hogy és miként segitsen rajta. Rendkivül szomoruvá tett ez az egész. Ahelyett, hogy otthon játszottak volna, vagy elment volna autózni, vagy akármit csinált volna mint általában a 16 évesek, ő a kórházba ezen megy keresztül és egy életre szóló terhet rakunk a vállaira. Nincs ez rendjén, nagyon nincs. Édes kisfiam, megölelt és mint egy bölcs öreg kifejtette a véleményét.
– Anyuci! Nektek ez sokkal nehezebb, mert a gyerekeitek ezzel a betegséggel születtek és ehhez hozzá kellett szoknotok, a tudathoz. De én ezzel nőttem fel, hogy tudom betegek. És igy szeretem őket, ezzel együtt. Az meg teljesen természetes, hogy figyelek rájuk, a testvéreim, nekem ez nem teher! Te tanitottad ezt nekem, emlékszel?

Igen, hányszor elmondtam már kicsi koruk óta, hogy soha senki nem lehet fontosabb a testvéreiknél, mert ha mi nem leszünk, ők akkor is itt lesznek egymásnak és senkire nem számithatnak annyira, mint egymásra. A lányok már tudják, és látom Dávid is tudja, Barnus meg annyira szereti a testvéreit, hogy neki már a vérében van.

Ma már nem pityergek, megnyugodtam, sőt éjszaka is nyugodtan aludtam. Korán reggel már csörgött a telefon, barátnőmmel majd egy órán át dumáltunk, kibeszéltünk mindent, kicsit sirdogáltam is, de hamar megnyugodtam, mert érzem, hogy jó lesz ez az ut.

Itt az első lépcső, megléptük, egymásba kapaszkodtunk és feltámogattuk egymást rajta!