Címkék

, , , , , , ,

“… egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
(Antoine de Saint-Exupery)

Taszikánkat, édes kutyinkat ma öt éve hoztuk ki a menhelyről. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot!

Elmentünk, igazából csak az én kedvemért, mert nagyon szerettem volna ÉN  egy kutyát. Megbeszéltük még otthon, kicsi legyen, és az enyém lesz, más nem KINLÓDIK vele, nekem kell intézni vele mindent. És ha nem találunk olyat amilyen tetszik, akkor elmegyünk máskor. Annyira vágytam egy kutyára! Fogalmam sem volt miért!

Aztán persze kizárólag kicsi testü kutyákat kerestünk, kiválogattuk, felirtuk a számukat, hogy a regisztrációnál a hölgy elmondja amit tudni lehet és kell róla. A lista végére biggyesztettünk egy nagyon szomoru kutya számát. Minden kutya ugrált, ugatott, de ő csak ott ült szomoruan, lehajtott buksival az órási kennel közepén. A fejét is csak egyszer emelte fel, de azok a szemek!!!

Aztán sorra estek ki a kiskutyák a listáról, mig végül maradt a szomoruság. Megnéztük még egyszer. Nagyobb, mint szerettük volna, nem baj? Hát, nézzük meg. Elvittük sétálni. Egykedvüen sétikált mellettünk, az orrát szinte huzva a földön. szinte ránk sem nézett. Valami mégis megfogott benne, és a gyerekek is azt modták, hogy vigyük haza. Bevallom, féltem, hogy mi lesz. Otthon a cicák, ez meg egy nagy kutyi, de lesz ami lesz.

Megfürdették, megszáriották a szőrét, csini lett és illatos. Megkaptuk. Szerintem sem ő sem én nem hittük el, hogy beült a kocsiba. Szegényke, féluton összehányta az autot (akkor először és utoljára), majd bevittük a házba. Katinka nagyon haragudott, hogy minek hoztuk el ezt a nagy kutyát, féltette a cicákat tőle (ez is ekkor volt először és utóljára 🙂 ). Csak lézengett, ücsörgött. Igazából mintha ott sem lett volna. Nagyon sajnáltam őt. Simiztük, beszéltünk hozzá, de valahogy csak egykedvüen reagált mindenre. Szépen sétált, evett, nem volt vele semmi baj, a cicákat nem bántotta.

Soha nem felejtem el a következő képet sem. Barnus még kicsi volt, 7 éves, szeretett a szőnyegen heverészve nézni a TV-t. Tasso is ott feküdt az egyik sarokban. Barnus oda ment hozzá, lefeküdt mellé, átölelte mint egy macit, összebujtak és igy nézték a TV-t tovább órákig.

Tasso óriásit sóhajtott, mintha akkor összedőlt volna a magaköré épitett kerités egy része. Majd ránk nézett nagy barna szemével, és megkérdezte, hogy akkor tényleg itt maradhatok?

“A kutya éppen némaságával válik mindennél értékesebbé: társaságában az ember rátalál a lelki békére, ahol a szavak elvesztik minden jelentőségüket…”

( John Galsworthy)

És bár megdolgoztunk érte, évek alatt a fal eltünt, sikerült bebizonyitani neki, hogy mennyire szeretjük őt.

Adtunk neki egy otthon, szerető családot, gondoskodunk róla, orvoshoz visszük ha kell, és szeretjük őt, nagyon szeretjük, amiből szerintem sosem lesz elég! 🙂 Az alábbi kép két hónappal azután készült, hogy nálunk lakott. Azt gondolom a kép magáért beszél! 🙂

Hogy mi mit kaptunk tőle? Szavakba sem tudom igazából önteni azt a hüséget, ragaszkodást, szeretetet, amit érzünk minden pillanatban. Minden megmozdulása jelent valamit, óv, vigyáz, gyógyit, szeret, figyelmeztet.

Legnagyobb dicsősége, hogy bár 3 évig tartott, de Gyuszit megszeliditette! Nem, Gyuszi nem volt kutyaellenes, hiszen megengedte, hogy elhozzuk őt, egyszerüen csak nem érdekelték a kutyák. Vagyis helyesebben az állatok. Eltürte őket mert mi szerettük őket és ennyi. Taszi 3 évig bujt, könyörgött, ücsörgött hüségesen a lábánál, mig megtört a jég! 🙂 Gyuszi elhordta sétálni, rájött, hogy ez milyen jó.  Már tudott olvasni a barna szemekből, szivesen simogatta, dögönyözte, és az is egy emlékezetes pillanat volt, amikor először engedte meg, hogy megölelje. Azóta is nagyon jó barátok. Hétvégén sokszor ő viszi sétálni. Csak mosolygok, mikor jön, hogy Taszi kérte, hogy menjenek el sétálni. És persze Taszi ott totyog 20 centinyi távolságra mig el nem viszi. És most, mikor már lassan 11 éves lesz, még most is ott ugri-bugrál mögötte örömében, Gyuszi pedig mosolyog, és ez olyan jó.

 

“Az ember számára a legnagyobb áldás a személyes szabadság, a kutyának pedig erről lemondani.”
( Villiam Lyon Phelps)

 

5 év alatt már sikerült elhinnie, hogy ő a miénk, hozzánk tartozik. Rettenetes lelki sebekkel hoztuk őt el. Bár állitólag csak két hétig volt a menhelyen, de benne egy világ omlott össze, szerintem. Utólag már tudom, hogy még nagyon sokáig rettegett. Nagyon sokat sirt ha egyedül hagytuk, sajnos bepisilt, de soha nem bántottuk érte. Hónapok mulva is ha beültünk a kocsiba, akkor megmerevedett. Én ugy gondolom, hogy azt hitte visszavisszük. Mindig szépen beszéltünk hozzá, simiztük és lassan ez is elmult, mert amugy nagyon szeret kocsikázni. 🙂 Első évben még gondoltuk, hogy nem kinozzuk a hosszu uttal, beadjuk egy kutyapanzióba amig Mo-ra megyünk. De elég volt kiszállnunk az autóból, sirva mondtam, hogy soha!!! Azt gondolom mindkettőnk szive szakadt volna meg, ha ott hagytuk volna egy ilyen helyen. Drágám, hogy meg volt rémülve. Azóta sem voltunk ilyen helyen! Valahogy mindig megérzem a félelmeit, vagy csak én beszélem be magamnak? Nem tudom. Két éve már mindig ugy intézzük, hogy ne egyszerre menjünk el nyáron (bár idén nem voltunk), mert sajnos a terrier vére miatt végig állja az utat és a végén már sir, meg minden baja van, de egyszerüen nem akar lefeküdni. Ha pedig utazunk, akkor mindig ilyen kényelemben van része az aranyosnak:

 

Azt, hogy most már nem csak cicás, hanem kutyás család lettünk, csakis neki köszönhetjük.

“Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.”
( Anatole France)

 

Bár Sam nem tudja, de neki köszönheti, hogy itt lehet és a mi családunkba élhet. És biztos, mindig lesz már kutyánk is, nem csak cicánk.

 

Mindig rá lehet venni valami bohóckodásra és mivel nevetünk, hát ő is jól érzi magát. Szereti, ha fényképezik, mert látja, hogy örülünk neki mi is:

 

Ezeket a fényképeket a régi blogról másoltam be ide, ha szeretne valaki még olvasni róla, akkor keressen rá a nevére ott vagy ebben a blogban. 🙂

És a végére régi kedvencem:

Ha kávé nélkül tudod kezdeni a napot.
Ha pirulák nélkül tudsz beindulni.
Ha mindig tudsz vidám lenni, figyelmen kívül hagyva fájdalmaidat.
Ha meg tudod állni, hogy ne untass másokat gondjaiddal.
Ha tudod enni ugyanazt az ételt minden nap és hálás tudsz lenni érte.
Ha meg tudod érteni, hogy szeretteid néha nagyon elfoglaltak és nem jut idejük rád.
Ha el tudod fogadni a kritikát és hibáztatást neheztelés nélkül.
Ha figyelmen kívül tudod hagyni egy barát tudatlanságát és soha sem helyesbíted.
Ha meg tudod állni, hogy egy gazdag baráttal ne bánj jobban, mint egy szegénnyel.
Ha meg tudsz birkózni a feszültséggel, gyógyászati segítség nélkül.
Ha tudsz lazítani szeszes ital nélkül.
Ha tudsz aludni gyógyszer nélkül.

… igen, valószínüleg a család kutyája vagy!

 

És nem végül, de aki teheti, az menhelyről vigyen haza kutyát. Kivánom mindenkinek, hogy ilyen drága lélekre akadjon, ilyen hüséges barátra, mint a mi családunk! 🙂 🙂 🙂

“Hasztalan próbálnám becsapni magam, hiába hunynám be a szemem, mindig lenne elhagyott kutya, mely meggátolna abban, hogy boldog legyek.”  ( Anovilhy)