Címkék

,

Ezt a bejegyzést a későbbi látogatók okulására kiraktam a fenti menübe is.

Magyar lakcímünk megszüntetésének története

Prológus

Jóval mielőtt történetünk kezdődik, sötét erők mozgolódtak a Kárpát-medencében, egy kis országban, amit Magyarországnak hívnak. Gonosz erők szövetkeztek egymással, hogy a jó király adóbehajtóit kijátszva megrövidítsék a kincstár bevételeit. A szomszédos királyságban alapítottak cégeket, és ott regisztrálták drága aranyért beszerzett járműveiket. Persze ezen járművek azonosító tábláján a számok és a betűk a szomszédos királysághoz tartoztak.

Mindez a király fülébe jutott, aki rögvest hívatta törvényhozóit: alkossanak jogszabályt, amely iszonyú büntetéssel sújtja az eltévelyedetteket. Összeültek a törvényhozók, és addig diskuráltak, amíg meg nem született az új rendelet: csakis a királyság jelzéseit viselő hintók közlekedhetnek az országban. Akinek a jó király bélyege van a személyi okmányán, nem utazhat más jelzéssel. Az ellenszegülők járművét el kell kobozni, és nyolcszáz ezer tálentum bírsággal kell sújtani. És a király pribékjei kimentek az utakra, hogy a rendeletnek érvényt szerezzenek.

Első fejezet – A felismerés

Mi nem akartunk semmi rosszat, csak hazalátogatni, ahogy hét év óta mindig is tettük. Beszélgetni a szülőkkel és barátokkal, magyaros kajákat enni, ellátogatni a régi helyekre. Amikor fülünkbe jutott a rendelet, csak vakartuk a fejünket. Külföldi rendszámú autót nem vezethet magyar illetőségű – azaz magyar lakcímmel rendelkező – személy. Nyilvánvalóan külföldi rendszámunk van, hiszen Belgiumban vettük az autót, itt élünk, az itteni szabályoknak kell megfelelnünk. Az év kilencvennyolc százalékát itt töltjük.

Akárhogyan csűrtük-csavartuk, csak arra jutottunk, hogy bizony, ránk vonatkozik a jogszabály, mert nem csak vezetjük autónkat, hanem tulajdonosként üzemeltetői is vagyunk. Vezetőként talán még be tudtuk volna szerezni az igazoló okmányokat a lakóhelyről, munkahelyről, de az üzemeltetőnek ezt nem teszi lehetővé a jogszabály.

Mondhattuk volna, hogy kockáztatunk, vagy megállítanak, vagy nem, vagy megbüntetnek, vagy nem. A probléma az, hogy az intézkedés a rendőrre van bízva, ha megállít, ott helyben eldöntheti, hogy lefoglalja-e az autót. Nincs apelláta! Elképzeltük, ahogy ott állunk négyen – a lányok mostanában külön utaznak elfoglaltságuk szerint -, csomagokkal, két kutyával, autó nélkül az út szélén. Még ha útvonalengedéllyel el is mehetünk a szülőkig, utána mi lesz? Utána sem tudok több ezer euróra rúgó bírságot és másik autót venni. Annak meg mi értelme lenne, hogy Magyarországon forgalomba helyezzük. Cseberből vederbe esnénk, amikor Belgiumba visszajövünk.

Jártattuk az agyunkat, mit tegyünk, végül arra a következtetésre jutottunk, hogy meg kell szüntetnünk a magyar lakcímünket. Egy újabb szálat el kell vágni, de végül is, az állampolgárság az, ami számít. Nem a lakcím tesz minket magyarokká, hanem a szív.

Második fejezet – Akcióban

Bementünk hát a Nagykövetségre Brüsszelbe, és kitöltöttük a nyomtatványokat. Kértük a lakcímünk törlését az adataink nyilvántartásával – így később bármikor visszajelentkezhetünk.

Négyünk, mi mint szülők és a fiúk részére adtuk be a papírokat. Mivel a gyerek a mi szülői felügyeletünk alatt állnak, nem maradhatott meg a magyar címük, ha a miénk megszűnik.

Az is megoldás lehetett volna, ha csak egyikünk jelentkezik ki, és ő vezet Magyarországon. Mint később kiderült, ezzel sem úsztuk volna meg a ránk váró hercehurcát.

Akkor már hallottunk híreket arról, hogy hasonló cipőben járó magyarokat megkeresett a magyar gyámügy. A gyermekek védelmében igazolni kellett, hogy rendesen el tudják látni őket külföldön is. Amikor ezt az aggodalmunkat elmondtuk a konzul asszonynak, csak nézett ránk, nemigen hitte el, hogy ilyen megtörténhet.

Harmadik fejezet – A törvény lecsap

Nem mondhatom, hogy úgy ért bennünket, mint derült égből a villámcsapás, mert rossz híre már megelőzte, de akkor is sokkolt bennünket a gyámhivataltól kapott végzés.

Nyújtsuk be ezeket az igazoló okmányokat, ha a gyerekeket külföldre akarjuk vinni:

  • befogadó nyilatkozat,
  • jövedelemigazolás,
  • iskolalátogatási igazolás,
  • környezettanulmány.

Szerencsére nem fajult odáig a helyzet, de a lehetőség fennállt: ha nem nyújtjuk be az okmányokat, akkor a családjogi törvény szerint kötelezhetnek, hogy a gyerekek Magyarországon maradjanak. Inkább bele sem gondoltunk a lehetőségbe.

Kedvesem rögtön fel is hívta a konzul asszonyt, aki legutóbbi találkozásunk óta bővebb információkkal bírt, és megadta egy minisztériumi illetékes nevét és e-mail címét. Mondanom sem kell, az estét azzal töltöttük, hogy velős levelet fogalmaztunk, amiben kifejtettük:
  • az utós jogszabály generálta ezt az egész ügyet, mi csak nem szeretnénk, ha elkoboznák az autónkat;
  • több, mint hét éve lakunk Belgiumban, eddig senkinek sem okozott problémát, hogy a gyerekeket magunkkal hoztuk, nem merült fel a gondolat, a gyámügynél, hogy el tudjuk-e tartani a gyerekeket, és hogy vajon járatjuk-e iskolába őket;
  • a gyámhivatal alapvető tévedésben van, mi nem vándoroltunk ki, nem leszünk belga állampolgárok, sőt, továbbra is magyarok maradunk, csupán itt dolgozom uniós tisztviselőként, ezért itt élnünk;
  • ezért a belga állam nem is fogad be bennünket, még csak nem is esünk a bevándorlási jogszabályok hatálya alá, tehát nem fogok tudni befogadó nyilatkozatot produkálni;
  • a belga rendszer nem kíván beavatkozni a családi ügyeinkbe azzal, hogy környezettanulmányt készít, tehát azt sem fogok tudni beadni (egyébként is, milyen alapon jönne ki a hatóság környezettanulmányra, csak azért, mert én kérem?);
  • a gyámügy intézkedését kiváltó jogszabály homlokegyenest ellenkezik a személyek szabad mozgására vonatkozó uniós alapelvvel és rendelkezésekkel;
  • megírtuk, hogy akár jogi segítséghez is folyamodunk, de bízunk benne, hogy idáig nem fajulnak a dolgok.
A minisztériumi illetékes a hatóságot meghazudtoló gyorsasággal, és nagyon korrekten válaszolt, és néhány nap múlva ki is adott egy állásfoglalást a gyámhivatal részére, amit nekünk is megküldött.

Eszerint elég egy jegyzőkönyvet felvenni, amelyben nyilatkozunk, hogy életvitelszerűen külföldön élünk a gyerekekkel együtt. Korrekt megoldásnak tartottuk, felveszik a jegyzőkönyvet, és kész, túl vagyunk rajta. A valóság ettől árnyaltabb volt.

Negyedik fejezet – Göröngyös út, de célhoz vezet

Vártam néhány napot, hogy a levél hivatalosan is megérkezzen a gyámhivatalhoz, és felhívtam az ügyintézőt. Kiderült, a posta lassabb, mint gondoltam, a levél még nem érkezett meg, azért elküldtem pdf-ben. A hölgy elolvasva a minisztérium véleményét már konstruktívabban állt hozzá a dologhoz. Egyetértett a nyilatkozattal, de a jövedelemigazolást és az iskolalátogatásit továbbra is szükségesnek tartotta. Egye fene, gondoltam, ennyi még belefér. Kinyomtattam a legutóbbi fizetési jegyzékemet. Gondolkodtam rajta, hogy milyen reakciókat vált ki, ha meglátják – magyarok hajlamosak elfelejteni, hogy az itteni fizetésből itt kell megélni, és van egy kis különbség a költségekben. De a fenébe is, egyrészt nyilvános a fizetésünk, másrészt padig ha irigykednek, hát irigykedjenek!

Dávidot megbíztam, hogy a sulitól kérjen iskolalátogatásit. Mondanom sem kell, hogy hiteles másolat kellett a hivatalnak, amit a Nagykövetség közreműködésével tudtunk prezentálni.

A nyilatkozat már más kérdés volt, mivel a gyámügyes hölgy sem tudta, hogyan nézzen ki. Nem csak formanyomtatványuk nem volt rá, de még csak nem is találkozott ilyen esettel előtte. (Gyanítom, a jövőben lesz még ilyen ügye.) Szóval megírtam a nyilatkozatot, és elküldtem, hogy jó lesz-e. Tett egy-két javaslatot, és megszületett a szövege.

Most már csak a hiteles aláírást kellett megoldanunk. Az egyik megoldás lett volna, ha hazautazunk mind a négyen, de megértette, hogy nem szívesen fizetek érte egy csomó pénzt. Maradt a nagykövetségi hiteles aláírás.

A Nagykövetségen segítőkészek voltak, megbeszéltük az időpontot, addigra lefordították, amit kell, bementünk, aláírtuk, hitelesítették (megjegyzem, nem ingyenes).

Ez után már gyaloggalopp volt az egész. Elküldtem tértivevénnyel a gyámhivatalnak, és meggyorsítandó az ügyintézést, beszkennelve is. Következő héten megérkezett a jóváhagyó végzés: lehet törölni mind a négyünk lakcímét.

Mivel a gyerekek címe a miénktől is függ, és ez fordítva is igaz, az önkormányzat addig a miénket sem törli, amíg a gyámügy a gyerekekéhez hozzá nem járul. Azóta biztosan megkapták ők is a végzést, mi pedig várjuk, hogy felkerüljön a korona az ügyre, és megérkezzen új lakcímkártyánk, mely szerint külföldön lakunk.

Minden jó, ha jó a vége

Kivéve, hogy maradt az emberben egy rossz szájíz az egész után. Az elmúlt években láttuk, hogy a kormány magyar igazolványt adott a határon túl élő magyaroknak, mintegy azt mondva: keblemre atyám fiai. Most pedig az jön át: ha elmentél, mert jobbra vágysz, akkor maradj is ott, haver!

~ o ~

Időközben, erős felindulásunkban írtunk több blogbejegyzést is a témában, ha további részletekre vagy kíváncsi. Időrendben az első a lap alján van (a blogoknál már csak így működik a dolog), a későbbiekhez pedig szintén alul az “Újabb hozzászólások” gomb vezet.

Foto: M 93, franciakoktel.hu