Címkék

, , , , , , ,

Jaj, nagyon büszke vagyok a gyerekeimre!

Talán emlékeztek, tavaly a lányok találtak erre a szevezetre, megtetszett nekik és mivel Dávidnak már nem volt iskola tavaly sem az utolsó héten, hát elcibálták magukkal. Csak első nap kellett cibálni, aztán már ment magától a Serve the City Brussels mozgalomba. Tulajdonképpen oda mentek ahová kellett, kitakaritották a várost, festettek, fát vágtak, szemetet szedtek, ételt osztottak, kinek milyen munka jutott.  Nagyon jó érzésekkel telt el az egy hét, és mivel a szervezet tagjaivá váltak, igy mindig küldték év közben is a meghivót, ők meg el tudtak menni több szombaton is.

Most idén már nagyon készültek az alkalomra, aztán pár héttel ezelőtt jött a levél, hogy vezetőnek kérik fel mindhármukat. Katinka tudta, hogy nem vállalhatja, mert nem lesz Belgiumban az akció végéig, de Eszti és Dávid elvállalta. Büszkén hordják a piros pólójukat, amit a vezetők kapnak és mennek minden nap, tegnap Dávid és csapata például álmennyezetet készitett Eszti meg egy öregotthont látogatott meg embereivel és foglalkoztak az idősekkel.

Azért fárasztó! Ma reggel Dávidom nem nagy kedvvel cammogott le a lépcsőn, látom már, hogy azért fárad, meg meleg is van. De mondtam menjen, mert számit rá az a sok ember, meg aztán csak az elindulás a nehéz, tudom ha már ott van, akkor megy és csinálja a dolgát.

Az előbb telefonált, épp meg szerettem volna neki mondani, hogy mennyire büszke vagyok mindkettőjükre, hogy kitartóak és mennek a fáradtság ellenére is. De lelkesedése miatt csak később tudtam ezt elmondani neki.

– Anyuci, el sem hiszed mi történt az előbb velem!
– Micsoda kisfiam?
– Sok ember jött a központba, valahogy olyan sokan lettünk, de én csak örültem, hogy végre sokan leszünk, mehetünk dolgozni, nem is figyeltem meg az embereket. Aztán ahogy ott ülök, odajön hozzám egy férfi. Köszönöm nekem, hogy szia Dávid (a pólójukra rá kell irni a nevüket, hogy meg tudják mindig szólitani egymást!), te ki vagy, honnan jöttél? Kicsit fáradtan ültem ott, de válaszoltam a kérdéseire, aztán megkérdeztem, hogy te ki vagy, honnan jöttél? Erre ő válaszolja, hogy Amerikából jöttem és én vagyok az amerikai nagykövet. Anyuci, olyan hirtelen ugrottam fel, hogy az összes őr odarohant, akikről akkor tudatosult bennem, hogy kik is ők valójában. Még beszélgettünk pár szót, majd elbucsuzott és tovább ment.
– Jaj kisfiam, ez olyan nagy szó, ugye te is érzed?
– Igen! 🙂 (Hallom a telefonon keresztül, hogy mosolyog!) Várjál anyuci egy kicsit! …  Csak épp most ment el a Nagykövet és még az autóból visszafordult, meglátott, mosolygott és intett nekem.

Tudjátok, ha végiggondolom az életünket, honnan jöttünk, mit tettünk eddig mióta együtt vagyunk Gyuszival és mióta megszülettek a gyerekeink, hát, nem győzök hálát adni Istennek. Mert valljuk be azért még nekünk felnőtteknek is nagy szónak számitana, ha odajönne hozzánk az amerikai Nagykövet beszélgetni, nem még egy 16 éves fiatal srácnak. És azt is bevallhatjuk, hogy bár nagyon szeretnénk, erre nem sok esély van. És örülök, hogy az én fiammal megtörtént, pedig csak segiteni ment a szegényeknek, a koldusoknak, a menedékszálláson élőknek. És nagyon, de nagyon büszke vagyok rá! Ugye joggal? 🙂

És miért is olyan fontos ez nekem? Mert a világban már annyi, de annyi rossz van, és az én fiam 16 éves. Neveljük és naponta beszélgetünk, nyomatjuk neki, hogy mi a jó, de a világ sok jó gyereket beszippantott már. Sajnos ebben az életkorban kezdenek el inni, cigizni, csavarogni, stb. Én ezt nagyon nem akarom. És tudom, hogy az osztályában sem tenné meg mindenki azt amit ő most csinál (talán épp azt a szemetet szedi, amit az egyik dobott el?). Pedig jó lenne, ha ezt az oldalt is látnák, utána mindent jobban becsülnének. És nagyszerü, kedves emberek vannak itt, Dávid sokat mesél róluk, mindig megbecsüléssel, szeretettel, tisztelettel. És azt szeretném, hogy Dávid jó ember legyen! És hiszem, hogy az ilyen élmények, meg a szegények hálás szeme, a sok köszönöm erre vezeti őt!