Taszikám drágám, aki ugye kutyának született, de bujásban felveszi a versenyt bármelyik cicával.

Ma délután Gyuszi leült pihenni a teraszra. Taszi meglátta, uzsgyi, rohan hozzá, mint mindig. Két lábra áll, bujik, öleli a mancsával (szó szerint értendő!!!), buksiját Gyuszi hasának, mellkasának nyomkodja. Gyuszi nevet, kérdi is, hogy Taszikám, mit szeretnél, felvegyelek?

Felvette 🙂

Na, azt a boldog fejet! Ha lehet, akkor még jobban bujt, azt se tudta mit csináljon most örömében!

És ilyenkor eszembe jut, hogy 2 hosszu évig szeliditette ez a drága lélek az én férjecskémet a rajongásával, csendes szeretetével, hüségével. Lassan már 5 éve lesz, hogy velünk él, rátaláltunk egy menhelyen és megtanitotta nekünk mi az igazi, feltétel nélküli hüség, szeretet. Mintha mindig is velünk élt volna, csak a kiskutyakora hiányzik, pedig de édes macika lehetett! És neki köszönheti Sam is hogy itt lehet, persze ezt Sam-nek nem mondjuk meg! 🙂

Évekkel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy kutyánk legyen, azt meg főleg nem, hogy Gyuszi babusgassa, szeretgesse. Nem bántotta ő soha a kutyákat, egyszerüen csak átnézett rajtuk. Ma már nem igy van, mindenhol meglátja a szőrgombócot, és talán még arra is képes lenne, hogy hazahozza ha a helyzet ugy hozza.

Egy szó mint száz, szereti ezt a két szőrpamacsot és mosolyogva be is vallja! 🙂