Címkék

, ,

Ezt kérdezné, ha tudna beszélni. Mivel nem tud, így csak néz a nagy szemeivel, és szájával lassan az üres pizzásdoboz után nyúl. Kedvesem nevetve adja oda neki. Óvatosan a szájába veszi, és már trappol is ki az udvarra, boldogan csóválva a farkát. Leheveredik a fűben, nekilát rágcsálni és tépdesni a kartont. El sem hiszitek milyen jó szórakozás ez egy kutyának!

Eszembe jut, amikor a lányok picik voltak, és Kedvesem játékot készített nekik. A mi korosztályunk még biztosan emlékszik azokra a kis, színes, üreges műanyag hengerekre, amelyek csörögtek, ha megrázták őket. Kedvesem fogott kettőt, beledugta két oldalról egy üres vécépapír gurigába. Szépen beleszorultak, pont jó volt a méret. A csemeték rázni kezdték, mire az csörgött világnak, ők meg élvezték. Nem kellett nekik a drága baba, sem a rágóka, ez lett a kedvencük.

Ma is igaz a mondás, hogy “marad a gyerek, ha játszik”. A család legkisebb “gyerek” tagja is akkor a legboldogabb, ha játszhat. Nála ez a rágcsálásban nyilvánul meg, most épp a pizza doboza lett az áldozat. Még mindig jobb, mintha cipőket rágna szét.

Erről jut eszembe: elkezdtük nézni a Póráz két végén-t, Victoria Stilwell kutyás sorozatát. Nahát, hogy abban mekkora kutyaütők vannak! (Kutyaütő kutyák – ez most lehet, hogy képzavar, na mindegy.) Négy öt részt láttunk, de már az első után rájöttünk, hogy nekünk milyen áldott jó kutyáink vannak. Az legyen a legnagyobb baj, hogy időnként papírfecnit kell utánuk takarítani!

Update:

Egy másik remek játék a huzi-voni. Általában kutya-ember párosításban játszuk Sam-mel, de időnként Tasso-t is elkapja a hév.