Címkék

Azon gondolkodom már napok óta, hogy kibeszéljem-e magamból a gondolataimat, vagy inkább ne. Sokan naplóként használják blogjukat, ahol megosztják örömeiket, bánataikat. Én ha bánt valami vagy szomoru vagyok, akkor nem irok, nem szólok. És mostanában nem irok. Szegény Gyuszit nyuzom félelmeimmel és buta gondolataimmal.

Jó lenne egy igaz barát, aki megért, meghallgat, rámtöri néha az ajtót vagy képletesen szólva a telefont , a hangom rezgéséből is rájön, hogy gáz van. Akinek elsirhatom félelmeimet, bánataimat és természetesen nem adja tovább, soha, de soha! Aki nem beszél ki a hátam mögött, akinek ha gondja van velem, vagy butaságot beszélek akkor rám szól békességgel, hogy érezzem nem vagyok én hülye, csak másképpen látom a világot, ami nem feltétlenül jó, de én sem vagyok rossz. Elmondhatnám a gyerekeimmel kapcsolatos gondjaimat, félelmeimet és kettőnk között maradna! De jó is lenne!

Volt idő, amikor volt ilyen ember az életemben, évekig megajándékozott barátságával! Pedig mi voltunk a tüz és a viz, két nagyon különböző ember, akik viszont renkivül toleránsak voltunk egymáshoz és nagyon kedveltük egymást. Ó, mennyire szivem csücske még ma is! De csak ő volt ebben a világban? Tényleg?