Busszal járok munkába. Figyelni szoktam, ahogy Brüsszel szűk utcáin lavíroz a busz. Van egy utca, ami különösen keskeny, legalábbis nagyobb járművek számára. Időnként teherautó állja el az utat, rakodni áll meg, mindkét oldali indexe villog (mintha akkor könnyebb lenne kikerülni). A busz egy kilométeres sebességgel araszol át a bal oldalon, a teherautó és a parkoló kocsik között. Csoda, hogy a tükröt még nem törte le egyik sem, ez azt hiszem a belga buszsofőrök rutinját dicséri. Mindenesetre sikerül kikerülni.

Ma délután metróval jöttem a végállomásig, hogy ott átszálljak a buszra. Kedvesem szólt, hogy a tűzoltók sztrájkolnak – na, ez is megérne egy külön bejegyzést! -, és akadályozzák a forgalmat. Gondoltam, megspórolom a dugóban ülést. Nem volt szerencsém.

A metró félúton lerobbant. Először nem gyanítottunk semmit, de amikor az egyik megállóban egyre tovább várakozott, tanácstalanul nézegettünk egymásra a többi utassal. Egyszer csak bemondtak valamit a hangosbemondóba. Nem értettem mit, mert zenét hallgattam, be volt dugva a fülem, de hirtelen mindenki leszállt. Minden utas, egytől egyig. A metrókocsi pedig csak állt ott, nyitott ajtókkal.

A peronon ácsorogtunk, mi utasok, és nézelődtünk, hogy mi fog történni. Kisvártatva bemondták, hogy olyan gyorsan fogják helyreállítani a forgalmat, amilyen hamar csak lehet. De hogy mennyi idő múlva? Nesze semmi, fogd meg jól!

Elkezdtem a telefonomon alternatív útvonalat keresni – milyen jól jön ilyenkor egy okostelefon! Már éppen kigondoltam volna, hogyan jutok tovább, amikor megoldódott a helyzet: a hangosbemondó örömmel közölte, hogy továbbmegyünk.

Hogy mi volt a baj? Fogalmam sincs! Mindenesetre egy probléma van a metróközlekedéssel: ha elromlik az egyik szerelvény, megáll mögötte az összes többi. Kikerülni lehetetlen.