Reggel fél hat van, kigördülünk a kocsifelhajtóról, és az autópálya felé vesszük az irányt. Kilencszáz kilométer vár ránk a szállodáig Passau mellet. Reményeink szerint kora délután érkezünk, lesz még egy kis időnk szétnézni a városban.

A tetőcsomagtartó dugig van, nem is fért minden bele, az az érzésem, hogy még a fejünk tetején is csomag van. Ezúttal helyet kellett csinálni Mackónak is, velünk jön nyaralni. Remélem nem lesz vele sok gond, ez az első kutyás nyaralásunk. Igazából sok év óta ez az első nyaralásunk úgy egyáltalán.

Az éhség nagy úr, üres gyomorral rosszabb az ember kedve, ezért nyolc körül megállunk reggelizni. Na és persze nem lehet elhanyagolni az egyéb emberi szükségleteket sem. A WC előtt tömeg fogad, a család fiútagjainak szerencséjére a női szakasznál kell csak sorba állni. Van akinek nagyon sürgős lehetett, egy anyuka három kislányával jön velem szemben a férfivécéből. Nem zavartatják magukat, hogy a pasik közben ott pisilnek, a kezüket vidám csevegés közben mossák meg.

Sietek, ahogy tudok, másoknak is sürgős lehet a dolog. Már kint kapok észbe: a pénztárcámat a wcpapír-tartó tetején felejtettem a fülkében. Pánik indul! Benne van az egész életem: személyi, jogosítvány, hitelkártyák, minden ami hivatalosan bizonyítja, hogy létezem, na és persze készpénz. Rohanok vissza a fülkéhez, valaki épp van  benn. Türelmetlenül várom, hogy jöjjön már kifelé, ellene állok a kísértésnek, hogy rádörömböljek. Valahogy érzem, hogy ő volt a következő utánam, biztos vagyok abban is, hogy el fogja tenni a tárcát. Végül is hülye lenne ott hagyni. Amikor kifelé jön, én már az ajtóban állok, megfogom a karját, hogy ne tudjon elmenni, és benézek a fülkébe. Persze a tárca már nincs ott. Határozottan magyarázoam neki angolul, hogy a tárcám ott maradt, kérdezem, hogy látta-e. Vagy nem tud angolul, vagy csak adja az ártatlant, de értetlenül néz rám. Szerintem sumákol. A zsebére nézek, és látom a tárcámat kikandikálni. Határozottan  belenyúltok, és kiveszem a tárcámat. Kijelentem, hogy ez az enyém. Csak pislog, egy szót sem mer szólni, csak bólogat. Nem mer szembeszállni a fenyegetően magyarázó bajszos emberrel, különösen, hogy tudja, a tárca tényleg az enyém. Belenézek, szerencsére minden megvan hiánytalanul. Kivonulok a wécéből az izguló családhoz, beletelik még egy kis időbe, amíg lenyugszanak a kedélyek. Megígérem, hogy ezentúl a kezemhez nő a pénztárca.

Fél óra és kiadós reggeli után robogunk tovább. A fiúk unatkozó panaszkodását megelőzendő beszereztünk egy hordozható dvd lejátszót, ami most jó szolgálatot tesz.

Tasso jól viselkedik. Az autóból kiszállva szeles mint mindig, és az ezernyi szag mint mágnes vonzza, de amikor ebédelünk, akkor leül, várja, hogy mikor csurran-cseppen neki valami. Persze a szükség nagy úr időnként meg kell állni, és megjelölni a helybeli fákat.

Délután négy órakor még mindig a Frankfurt-Nünberg szakaszon araszolunk. Útépítések váltják egymást szimpla dugókkal. Ennyit a tervezett érkezésről és a városnézésről Passauban.

Fél öt körül, a szokásos séta időpontjában Tasso nagyon izgatott lesz, muszáj megállnunk és megfuttatnunk egy kicsit.

Hat óra körül az idő is elromlik, esni kezd. Hét körül érkezünk a szállóba, a csapat elfáradt, nem megyünk sehová, hanem pizzázunk egyet és lepihenünk. Örültünk, hogy nem kellett továbbmennünk ma Magyarország felé.