Na, és akkor nézzük milyen is ugyan ez itt, Belgiumban!

Érzékenyen érint a dolog, hisz Büdi cicát kb. 1 éve hoztuk, Tasso kutyát pedig ősszel fogadtuk be családunkba, nagy-nagy örömünkre!

Mikor kiscicát szerettünk volna, elmentünk a menhelyre, a kicsikért nem kell fizetni, ők a bejáratnál elhelyezett kisebb kennelekben vannak. Büdi már nagyobbacska volt, nem is őt akartam elhozni, már választottunk egy kicsi fekete cicát, de ez a kis „majom” folyamatosan nyúlkált ki a ketrecből és be nem állt a szája, folyamatosan mondta, mondta a magáét (azóta is). Kértem, hogy vegyük ki, hagy nézzük meg közelebbről, de már vissza sem adtam, szerencsénkre. Igaz voltak vele gondok, valamilyen menhelybetegséget összeszedett, még soha nem láttam olyan sovány cicát, mint amilyen ő lett pár nap múlva, meg is mondta az orvos, hogy 20 % esélye van, hogy túlélje. Túlélte! Ma már senki nem mondaná, hogy ugyan az a cica. Óriásira nőt, nagy dagi, állandóan énekel (nem nyávog), főleg ha egyedül van, vagy nem tudja, hol vagyunk. Nagyon társasági lény, mindenki szereti, jól jártunk vele.

Mikor ott jártunk, kértem Gyuszit, hogy nézzük meg a kutyákat is. Bizony potyogtak a könnyeim, amikor egyik-másik szemébe néztem! Alig tudtam eljönni, de azt tudtam, hogy hamarosan lesz egy kutyánk!

Nyáron hosszú keskeny kennelekben tartják őket, általában 1-2 kutya van egy helyen, van házuk, takaró, fekhely. Semmi különleges, betonos kifutó, amit naponta többször is lemosnak. Nem volt büdös, annak ellenére, hogy sok állat volt. Mindenhol ki volt írva a kutya neve, hogy került a menhelyre, hány éves, a fajtája.

Aztán elérkezett az ősz, és mehetnékem volt. Kiválasztottam két kistermetű kutyát a menhely fényképalbumából és rábeszéltem Gyuszit, hogy menjünk, nézzünk szét. Mivel már ősz volt, hideg volt, ezért a külső kenneleket lezárták, a belső területen volt az összes kutya. Még így is volt helyük bőven rohangálni, játszani, de itt már sokan voltak egy-egy kennelben. Persze azok a kutyák már rég nem voltak bent, azért bementünk szétnézni. Az én aranyosam ott ült a terem közepén, bánatosan, lehorgasztott fejjel. Egy gondom volt vele, hogy nagyobb volt, mint amit szerettem volna. Azért mégis felírtam a számát, nevét.

Itt be lehet vinni a gazdáknak az állataikat a menhelyekre. Mi az Animaux en Péril-ből hoztuk az állatkáinkat.  Bizonyára bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem tudja megtartani állatait. Nincs rosszalló tekintet, megjegyzés, megértik itt az ilyet. Elmondanak mindent, amit kell, hogy ezekkel az adatokkal is segítsék az örökbeadást. Mi is a gépből tudtuk meg, hogy gyerekek mellett élt, volt a családnak cicája is, nagyon békés, jó természetű kutya. Ezek után vittük el sétálni, ezek után fogadtuk őt örökbe, most meg itt szunyókál a lábamnál, őriz, el nem mozdul mellőlem (lehet, hogy nem is tibeti terrier, hanem pulikutya?). Azt gondolom, hogy a család nevében elmondhatom, nagy kincs ő nekünk! Egy nagy, komolytalan gyerek. Sokszor olyan érzésem van, hogy mosolyog.

A legnagyobb vívmánya? Gyuszit egyáltalán nem érdekelték a kutyák! Nem volt velük gondja soha, egyszerűen nem érdekelte. Na, ezt ma már senki nem hinné el! Nagyon szeretik egymást. Megszelídítette a kutya a gazdit, de tényleg!

Még hogy kerülhetnek menhelyre állatok? Alig-alig lehet látni kóbor állatot Belgiumban. Ha valaki lát egyet, akkor szól a rendőrnek, megy, befogja és viszi a legközelebbi menhelyre. Ha van az állatba chip, akkor megkeresik a gazdáját, ha nem, akkor örökbe fogadható. Tudjátok, érdekes, hogy voltunk többször is a menhelyen, de olyan forgalom volt, mint egy boltban. Nagyon sok ember vitt kutyát, cicát, mindenki boldog volt, de tényleg! Itt nem kell halászni az embereket, hogy ugyan fogadjon már örökbe egy állatkát!

Az állatorvosok is a menhelyi kutyákat vagy olcsóbban, vagy ingyen látják el. Büdi mikor annyira beteg volt, akkor az orvos nem fogadott el pénzt, pedig kapott szurit, speciális ételt és minden nap kellett vinni. Gondolom az orvosok is ezzel támogatják az örökbefogadást. Azt nem tudom, hogy minden orvosnál ez van-e, de a miénknél igen!

És végül, amire minket tanított Tasso:

Kutya nélkül lehet élni, de minek?