Barnus elment a Tengeri táborba, Gravelines-ba, a francia tengerpartra, pár kilométerre a belga határtól, tehát itt vannak nem messze.

Kedden reggel mentek, péntek délután jönnek. Már komoly utazó, hiszen tavaly is itt voltak. Ebben az évben is szerette volna elvinni őket az osztályfőnök, mert nagyon jól érezték magukat a gyerekek. Biztos lesz olyan program, ami már volt tavaly is, de új élmények is lesznek, az elsősöknek és az új gyerekeknek viszont nagy élmény.

Barnus örült, hogy együtt lesznek, sokat fognak játszani, Brigittával lehetnek egész nap. A másik tanító nénijük, Tímea ment velük kísérőnek. Őt is ismerik, hisz a rajzot, etikát ő tanítja az osztálynak, nem lesz gond. Tavaly nagyon büszkén jött vissza a kis csapat, mert nem volt sírás. Este csak beestek az ágyba, hisz egész nap vitték őket érdekesnél érdekesebb látnivalókat mutattak meg nekik, szerintem erejük sem volt arra, hogy sírdogáljanak az otthoniak miatt.

Emlékszem egy fényképre, amit készített Brigitta róluk egyik nap ebéd után. Volt egy kis idő, amikor még nem mentek a következő programra, egy nagy terembe kellett várniuk talán egy órát. Kérték Brigit, hogy menjenek a szállásra vissza, mert aludni szeretnének, de arra nem volt idő, hát leültette ott őket, úgy pihenjenek. Pár perc után ki jobbra, ki balra dőlt, el-elszunnyadtak, annyira fáradtak voltak a sok élménytől, sétától, látnivalótól. Azért nem szabad elfelejteni, hogy 1-2. osztályos gyerekekről volt szó!

Aztán elérkezett a haza utazás napja! Brigi megtréfálta őket! Egész idő alatt nagyszerűen viselkedett a társaság, senkivel nem volt semmi baj! Felültek a buszra, hogy utazzanak haza, Brigi is felszállt, végig nézett rajtuk és boldogan mondta nekik, hogy annyira jók voltak, hogy most szóltak neki, maradhatnak még pár napot jutalomként. Na, ekkor megnyúlt a gyerekek arca, egyik másik szájacska most kezdett görbülni, de Brigi nevetve mondta, hogy csak vicc volt, mert tényleg annyira jók voltak, de mennek már haza, így pár pillanat múlva visongva nevettek, hogy persze, el sem hitték úgy se, de menjenek már haza, mert ugye mindenhol jó, de legjobb otthon. Fáradtan, de boldogan szálltak le a buszról akkor is.

Három éve, amikor kiköltöztünk és Dávid elment első nap az iskolába, sírva jött haza, hogy mennie kell valamilyen táborba, valami tengerpartra, de ő nem akar, nem ismert senkit, a tanító nénit, a gyerekeket. Másnap bementem az iskolába, beszéltem Brigittával. Mondta, hogy tényleg mennek, de csak akkor, ha Dávid is megy, mert van egy olyan szabály az iskolába, hogy ha az osztály pár százaléka (nem emlékszem pontosan) nem megy, akkor nem mehet az osztály. Mivel a magyar gyerekek nagyon kevesen voltak, ezért ha egy nem ment, akkor senki nem mehetett. Kérte Brigi, hogy beszéljem rá Dávidot az utazásra. Bár még ő sem volt (hisz ez volt a magyar szekció első tanéve), de a kollegái olyan sok szépet meséltek neki, biztos nagyon jó lesz. Félve egy kicsit (hisz akkor már így is sok volt az ismeretlen neki), de rábólintottam. Aztán eltelt 2,5 hónap, Dávid barátokra talált az osztályban, Brigit megszerette, félve, de várta az utazást. Aztán mikor 5 nap múlva hazajöttek, tele volt élménnyel, csak mesélt, mesélt, mesélt.

Itt voltak, Gravelinesben:

Mesélt a halfüstölőről,

az óriási hajón tett kirándulásról, a 2. világháborús emlékhelyről,

megtanult sok mindent a tenger élővilágáról egy előadás után, voltak Európa legnagyobb akváriumában Nausika-ban, a tengerrel ébredtek, a tengerrel feküdtek. Egyetlen pillanatig nem bánta meg, hogy elment, az eltelt három év sem halványította meg annak az öt napnak az élményeit.

Remélem Barnus is ilyen élményekkel jön haza!