A következő két hét nagyon gyorsan telt, mindig történt valami, mindig kiderült valami, mindig csörgött a telefon, mindig jöttek az e-mailek.

A szomszéd beállított egyik nap egy bombabiztos mérleggel. Meg kellett mérnünk a csomagjainkat, mert nem akartunk fizetni plusz pénzt a repülőtéren. Akció volt a Metróban, bőröndöket tudtunk venni. Mivel nem volt alkalmunk utazgatni, így csak Gyuszi utazó bőröndje volt. Vettünk négy óriási bőröndöt, volt még négy közepes és három kicsi. Elmondtam, hogy mi az, aminek benne kell lennie a bőröndben, de a 20 kg-ot nem haladhatja meg a súlya. Egy meleg takaró, egy váltás ágynemű, a kedvenc kispárna, a kedvenc maci, 5 póló, ing, 4-5 nadrág, 2-3 pulóver, fehérnemű. Ha még marad hely, akkor szabadon fel lehetett használni. Hát, először rendesen ki kellett szortírozni a csomagokat, mert közelítette a 30 kg-ot. Ráadásul a lányoknak még a könyveiket is be kellett tenniük, mert tudták, hogy szükség lehet rá a suliban. A fiuknak könnyebb volt a dolguk, de nekik meg több ruhát kellett beraknom, mert még kicsik voltak. De bent volt minden végül is, amit szerettek volna. Nagyon sajnáltam őket, mert az egész addig életüket bele kellett zsúfolni a bőröndbe. Tényleg csak azok jöhettek a nagy útra, amik nagyon fontosak voltak. Pár dologhoz ragaszkodtunk. Karácsonyra vettünk egy DVD lejátszót, pici volt és nagyon vékony, azt az egyik kézipoggyászba el akartuk vinni. Kaptunk nagyon sok filmet, mesét, tok nélkül mindet el tudtuk vinni magunkkal. Aggódtam, hogy mit fognak csinálni kint a gyerekek eleinte, amikor még se játék, se könyv, se semmi lefoglalni való nincs. A fiuk Lego-ját apró pici csomagokba tettem, jól lezártam, és ahol volt a bőröndbe kicsi luk oda bedugdostam. Befért mind! Ennek is nagyon örültem. Még szerencse, hogy szeretnek Legózni! Befért két kedvenc mesekönyv, pár csomag színes ceruza, gyurma, kártya. Vettünk egy nagy játékos dobozt, sok különféle játékkal. Az egyik bőrönd súlyát nem tudtuk 21 kg alá nyomni. Egyszerűen nem ment! Beletörődtünk, hogy fizetni kell majd érte.

Gyuszi az ötödik héten elköszönt a munkahelyén, nagyon rendesek voltak vele, ott segítették ahol tudták. Nyakába szakadt a sok tennivaló, rohangált eleget az utolsó két hétbe, de úgy éreztük, hogy mindent elrendeztünk, nem lesz semmi gond az itthoni ügyeinkkel.

Megbeszéltük, hogy az utolsó hét csütörtökéig járnak a gyerekek iskolába, óvodába. A lányok csak az utolsó pillanatban vizsgáznak, hogy több idejük legyen a felkészülésre. Szegényeknek nagyon megterhelő volt ez az időszak. Iskolába jártak, készültek a napi dolgokra, közbe készültek a vizsgákra, meg még itt volt az utazás terhe a sok kérdéssel. Katinka nem bánta az egészet, de Eszti nagyon szenvedett. Nagyszerű iskolába, nagyszerű osztályba járt, nagyon szerették őt. Sokat sírt szegényke, nem akart költözni, de tudta, hogy ez van, nem lehet ellene tenni. Dávidkám nagyon szerette az ő Rozika nénijét. Ekkor másodikos volt, tele ragaszkodással Rozika iránt. Kezdett összerázódni már az osztály, egy jó csapat volt kialakulóban. Egyre többet sírdogált ő is, leginkább félt, és nem tudta elképzelni, hogy mi lesz Rozika néni nélkül abban a másik nagy iskolában. Barnuskámat csak sodorta az ár. Pici volt még, fel sem fogta mit jelent, hogy most külföldre költözünk. Mi az, hogy külföld? Mi az, hogy költözés? Próbáltuk neki megmagyarázni, de neki annyi elég volt, hogy mindnyájan ott leszünk, meg jön Dörmikéje is, meg a Legók.

Én gyorsított iramban tanítottam be azt a hölgyet, aki átvette a munkámat, még mindig dolgoztam, de én akartam így. Ha megálltam, akkor csak zakatolt a fejem, és az nagyon rossz volt. De érdekes módon nem féltem! Tudtam, hogy mindent előre el kell készítenem, nem lesz gond. Mire jó az internet? Tudtuk mikor kell kint lennünk a repülőtéren, mikor száll fel a gép, mikor száll le. Mikor indul Charleroiból a busz Brüsszel felé. Mikorra érkezik oda, onnan metróval kell mennünk egy nagy térig, ott át kell szállnunk egy bizonyos számú villamosra, hol kell leszállnunk, hogy a szállodához elsétáljunk, még a térképet is kinyomtattam, hogy merre kell menni a szállodához. Többször átolvastam naponta, hogy ha elveszik a papír, akkor se tévedjünk el a tengernyi csomaggal és a négy gyerekkel. Úgy saccoltam, hogy 12 óra felé a szállodába kell lennünk, ha minden jól megy. Kinyomtattam pár ingatlanos címet, sőt fel is írtam néhány lakást, hátha meg lesz még, amikor kint leszünk. Kinyomtattam pár busznak a menetrendjét, amivel majd az iskolába kell mennünk, Gyuszinak dolgozni. Nem akartam semmit a véletlenre bízni, nem engedhettem meg magunknak a bizonytalanságot, nem akartam felesleges idegeskedéssel tölteni az időt.

Elkezdtünk búcsúzni az ismerősöktől. Egy új lakóparkban laktunk, mi voltunk az első lakók, ezért nagyon sok mindenkit ismertünk, akik a következő nyáron kiköltöztek, szomszédjaink lettek. Úgy gondoltuk, hogy a szűk szomszédságtól, ismerősöktől személyesen köszönünk el, mi mondjuk el hová megyünk, miért megyünk. Nem szerettük volna, ha másoktól hallanak dolgokat, amik esetleg nem fedik teljesen a valóságot (jó magyar szokás szerint). Tehát bejelentkeztünk minden érintett családhoz, és esténként meglátogattuk őket. Mindenki nagyon aranyos, kedves volt, minden jót kívántak nekünk, jólesett a biztató szó. Nagyon örültünk, hogy bár fárasztó volt, de személyesen tettük tiszteletünket az ismerősöknél, barátoknál, ezt most is azt gondolom nagyon jól tettük!

Drága Gabi barátnőmmel sok időt töltöttünk el, nagyon féltem a tőle való elszakadástól. A két család nagyon megszerette egymást a három együtt eltöltött év alatt, féltem, hogy nagyon fognak hiányozni (ez így is lett, így is van a mai napig). Hányszor volt, hogy vagy egyikünk, vagy másikunk mikor megállt otthon a ház előtt nem haza ment, hanem a másikhoz! Megosztottuk egymással bánatainkat, örömeinket! El sem tudtam képzelni, mi lesz velünk nélkülük! A gyerekek is nagyon megszerették egymást, Tamás nagyon bírta a lányokat. Eszembe jutott, amikor hajnalonként levitte Katinkát a buszhoz, amikor ő is indult dolgozni, és felöltöztette, mondván, hogy húzza a sapkát a fülére, mert ő kap érte tőlem, ha nem vigyáz rá! Eszembe jutottak a nyári sütkérezések, amikor összekapartuk a két házból a kaját és abból főzőcskéztünk az udvaron, aztán meg még a többi szomszéd is jött kóstolóra. Mikor először együtt ettünk kiflikrumplit, először sütöttünk amerikai palacsintát, gofrit, először grillezett Tamás a teraszon és összeszaladt mindenki az illatra. Amikor a cicákat csalogattuk a garázsba, amikor este néztük a kisbékákat, ahogy rohannak a vakolat mögé. Amikor együtt sírtunk, amikor egy „csúnya” ember azzal szórakozott, hogy hűtőfolyadékot öntött ki tálkákba és a környék összes cicája és apró állata elpusztult, kivéve a Zsebit a mi egyik cicánkat (a másik elpusztult), Boci azért élte túl, mert épp kiscicái voltak és nem járt ki, ezután pedig nem engedtük ki egy jó ideig. Tényleg Boci. Hogy szerette Gabi. Emlékszem Gabi mondta Tamásnak egyszer, hogy Boci beszél. Ha mondasz neki valamit, akkor válaszol rá. Tamás mondta: Ja, persze! Aztán később ő is elbeszélgetett a kisasszonnyal. Amikor kiszólt neki az autóból 2-3 km-re tőlünk, hogy nagyon gyorsan húzzon haza, mert elárulja, hogy merre kóborol és kiporolom a bundáját.

Meg még sok-sok emlék, amik itt élnek a lelkünkben és soha nem fogjuk elfelejteni őket! Soha!

Ránk várt még egy nehéz feladat, az utolsó hét közeledett, iszonyatos gyorsasággal, a búcsúzás!