Reggeli után összeszedtük magunkat és elindultunk Charleroi-ba a repülőtérre. Emlékszem nagyon hallgatagok voltunk. Kavarogtak bennünk az elmúlt napok történései, a jövő, a munka, a gyerekek, a lakás, a szülők, meg minden féle. Gyönyörű volt a repülő utunk, most nappal jöttünk, nagyon szép volt a havas táj, végig az ablakra voltam tapadva (Gyuszi mai napig emlegeti ezt).

Aztán óriási hóesés fogadott minket Magyarországon. Fura volt újra magyar szót hallani, pedig csak pár napot töltöttünk Brüsszelbe. Mire Veresegyházára értünk már óriási hó volt (a belgák valószínűleg elájulnának), Gabó jött le értünk, örült is a híreknek, meg szomorú is volt. Tudta, hogy hamarosan el kell válnunk.

Még nagy feladat várt ránk! Otthon drága anyósom vigyázott a gyerekekre. Katinka már tudta, hogy mi történt Brüsszelben, de más még nem, és most anyósomnak is meg kellett mondani, hogy hol és miért voltunk. Szegény nagyon sírt, hogy elmegyünk, még ennyit sem lát minket, mint eddig. De azt mondta, hogy ő érezte, hogy nem véletlenül mentünk Brüsszelbe, érezte, hogy valami van. De erre azért nem számított. Katinka nagyon örült a híreknek, Eszti és Dávid már kevésbé, Barnus meg még kicsi volt, hogy teljesen felfogja mit is jelent ez az egész.

Tudtuk, hogy kemény 6 hét vár ránk, de mégis meglepett minket mennyi mindent le kell zárnia ilyenkor az embernek