Címkék

,

Este hat óra, az Aldiban állunk sorban a pénztárhoz. Hogy agyoncsapjuk az időt, a mellettünk raklapon lévő árukat nézegetjük.

– Nézd csak, licsi-likőr – mutatja kedvesem. Kisebbik lányunk kedvenc gyümölcse a licsi, mi csak dínógyümölcsnek hívjuk, mert a héja olyan ragyás mint a dinoszaurusz bőre.
– Kitalálnak már mindent manapság – mondom – még hogy licsiből likőr!?

Nézelődöm tovább, amikor feltűnik a mellettünk álldogáló hölgy. Nincs sok cucca, kosarat nem is hozott, csak néhány dolgot tart a kezében. Első gondolatom, hogy szemmel tartom, nehogy betolakodjon elénk. Hja, az évtizedek alatt berögződött szokásokat nehéz levetkőzni! A hölgy nem tolakszik, sőt kifejezetten tiszteletben tartja, hogy utánunk következik.

Aztán az áruval zsúfolt bevásárlókocsinkra téved a tekintetem, és eszembe jut: én nem örülnék, ha magunk után állnék a sorban. Legalább plusz öt perc. Megszólítom a hölgyet:
– Asszonyom! Álljon elénk nyugodtan, nem sok ami önnél van.
Angolul beszélek, flamand területen vagyunk, feltételezem, hogy érti.
– Köszönöm szépen, – mondja – nagyon kedves!
A kiejtéséből ítélve angolszász területről származhat. Nem csodálkozom rajta, errefelé több külföldi lakik, mint benszülött. Az uniós intézmények rengeteg olyan embert szippantottak ide, mint amilyenek mi is vagyunk. Itt dolgozó és élő külföldiek. Nem kis biznisz lehet ez Brüsszelnek és a környező településeknek. Kíváncsi vagyok, hogy kinek adnák ki azt a rengeteg házat, ha nincs az Unió.

A hölgy most már előttünk várakozik, és az ő előtte lévő hölgy is megszólítja. Franciául szól hozzá, de mondanom sem kell, hogy nem jelent gondot. Neki is tele a kocsi, ő is maga elé engedi. A hölgy méginkább örül. Három év után nem csodálkozom ezen. A belga emberek nem rohannak annyira, belefér az idejükbe, hogy valakit maguk elé engedjenek. Nagyon önzőek tudnak lenni néha, mégis van bennük tisztelet a másik iránt. Furcsa keverék ez, nehéz megmagyarázni, de kezdünk ráérezni.

Közben megnyílik a másik pénztár, gyorsan átslisszanunk, előrébb kerülünk. Remélem a pénztáros srácnak jó napja van, a múltkor meglehetősen tahó módon viselkedett. Fura, nem jellemző a boltosokra, el is csodálkoztunk rajta. Máshol nem ütköztünk ekkora flegmaságba és udvariatlanságba. Azért is furcsa ez, mert a flamand embereket nem így ismerjük. Ahogy ilyenkor szoktam mondani: nem vagyunk egyformák.

Ma valószínőleg jobb lábbal kelt fel, mert csak szimplán érdektelen, de köszön és kommunikál. Azért sem fogja elrontani a jó érzést, hogy valakivel az előbb kedvesek voltunk.
– Dag – mondom távozóban. Csak egy-két szót tudok, de a kiejtésüket már-már tökélyre vittem. Kitolom a cuccot a kocsihoz és berámolunk. A bevásárláson is túl vagyunk.