Itthon van végre. Már nagyon hiányzott. Nem utazott messzire, egy-kétszáz kilométerre voltak. Ez volt az első alkalom, hogy a családjától távol volt több napra, anyu, apu és a tesók nélkül. Gravelines, Franciaország, itt volt tengerparti iskolában kisebbik fiam.

Attól tartottunk, hogy pityeregni fog az induláskor, de a hétévesek elszánt bátorságával szállt fel a buszra, és nem volt sírás. Aztán három napig semmit sem tudtunk róla. Volt ugyan valami nyúlfarknyi információ az iskola weboldalán, de azzal nem mentünk sokra. Legalábbis a szülői aggodalmat nem oszlatta el.

Mert akár bevallja akár nem, anyu és apu ilyenkor aggódik a csemetéért. Különösen ha olyan tyúkanyó típus, mint a kedvesem, aki nem bírja, ha valamelyik csemete nincs a közelében. Valyon jól utaztott? Jól érzi magát? Remélem rendesen kap enni! Milyen helye lesz éjszaka, kényelmes lesz az ágy? Remélem nem lesz beteg? Valyon most éppen mit csinálhat? Mintha egy darabja hiányozna az embernek.

Erre az aggodalomra csak egy orvosság van: a gyerkőc hazaérkezik. Este odabújik, elhalmoz puszival, és lefekvés után ismét ott szuszog békésen az ágyikójában. Ismét teljes a család.