Figyelem: felkavaró élmény következik! Csak saját felelősségre olvassátok!

A 345-ös busszal megyek minden nap dolgozni. Jobb lenne vonattal járni, de az állomás messze van tőlünk. A busz viszont húsz méterre áll meg a házunktól, és a munkahelyem előtt tesz le. Nagyon kényelmes.

Le kell szögeznem, hogy alapvetően utálok busszal utazni. Gyerekkorom óta felfordul a gyomrom tőle. A belgiumi sofőrök vezetési stílusa egyáltalán nem javít ezen a helyzeten, időnként rémesen vezetnek. Úgy kanyarognak mintha személyautóban ülnének, fékezéskor pedig nem érdekli őket ha az utasok előre repülnek. A legtöbbször nézelődöm, akkor nem háborog annyira a gyomrom.

Hazafelé indulok, az ablakon bámulok kifelé, amikor zaj üti meg a fülemet: üres sörösdoboz gurul előre a fékezésnél. A sört már korábban eltüntette belőle egy kedves utas. A kanyarokban jobbra-balra gurul, csörgése kis színt visz az utazás egyhangúságába. Néhány kanyar után megpihen a hátsó ajtó lépcsőjén, és a következő megállóban “leszáll” a buszról.

A buszon nem lehet enni, talán még bírság is jár érte (na jó, ebben nem vagyok biztos, de lusta vagyok utánanézni). Időnként mégis van, aki nem tud ellene állni néhány finom falatnak. Mint például az a fiatal lány, aki mogyorót szemezget egy zacskóból. Annyira elmerül benne, hogy későn kapcsol a megállóban, és felpattan, hogy leugorjon mielőtt az ajtó bezárul. A zacskó leesik, a mogyoró szanaszét szóródik. Egy pillanatnyi ideje van, hogy eldöntse: utazik tovább, hogy felszedje, vagy hagyja az egészet és leszáll. Az utóbbi mellett dönt, és az induló busz gyengéden gurítja ide-oda a mogyorószemeket.

A következő megállóban két munkás száll fel, dülöngélő mozdulataikból messziről látszik, hogy beszívtak. Lehet, hogy fizetésnap van? Éppen előttem ülnek le, egymás mögé, az egyes ülésekre. Egy ideig békésen utazunk, aztán az előttem ülő munkás nagyot böffent. Jól láttam, hogy valami fel is jött a büfivel? Jobb lesz szemmel tartani.

Néha hátra nézeget, hátha hajlandó lennék társalogni vele, de rutinosan kerülöm a tekintetét. Néhány perc és megálló múlva megbizonyosodom róla, hogy volt valami abban a böffenésben: sugárban hány a padlóra minden figyelmeztetés nélkül. Szerencséje van a másiknak, hogy nem termelt a nyakába. Gyorsan hátrébb ülök, mielőtt a szag elér hozzám.

Éppen azon tűnődöm, hogy a sofőr direkt nem akarja-e észrevenni az eseményeket, vagy tényleg nem figyel. Nem kellene szólni neki? Miért pont én, amikor vannak itt akik sokkal jobban beszélnek franciául és flamandul? Még azt sem tudom, hogyan mondják, hogy hányni. Nem mozdul senki, hogy figyelmeztesse a sofőrt, csak rosszalló tekintetük kereszttüzébe fogják rosszul lett emberünket.

Rövidesen érkezik a második sugár is az első után, pontosan a hátsó ajtó elé. Aztán úgy tűnik megnyugszik a beteg gyomor, mert a férfi sokkal békésebbnek tűnik. Elégedetten szemléli a “termést”. Társa hihetetlen lélekjelenléttel leszáll az egyik megállóban. Arca falfehér, nekitámaszkodik a reklámoszlopnak, éppen hogy elkerülte a saját rókavadászatot. Egy járókelő meg is kérdezi, hogy jól van-e. A busz indul tovább, elvesztem szem elől.

Megkönnyebbült emberünk még ücsörög egy kicsit, a felszálló emberek óvatosan kerülgetik a szétterült foltot. A Debroux megállónál sokan szállnak fel, a legtöbben észre sem veszik a csapdát, hanem lassacskán széthordják az anyagot. Nem irigylem azt, aki takarítani fogja ezt a buszt.

Mire Hoeilaartba érünk teljesen széttaposták a tócsát, emberünk is leszállt közben. Néhány mogyorószem még mindig békésen gurigálózik, amikor gondosan megkerülve a róka maradványait végre leszállok. Fejemet csóválva bandukolok haza, és arra gondolok: jó, hogy nem minden nap ilyen izgalmas az utazás.