Péntek, este hat óra múlt, állunk a buszok mellett az Európai iskola parkolójában. A gyerekek felszállnak, hátizsákjukat lazán az ülésre dobják, és kifelé kémlelenek. Még egyszer integetnek, ahogy a busz lassan elindul. Nehéz a szülői szív ilyenkor, nem könnyű elengedni a csemetét “egyedül”, kiengedni a fiókát a családi fészekből. Nagyot sóhajtva indulunk az autóhoz.

Emlékszem a mi osztálykirándulásainkra, amikor kiszabadultunk egy kicsit a faluból, és messzire mentünk. Bejártuk az egri várat, vagy lenéztünk a Dunára a Halászbástyáról. Első külföldi utam az NDK-ba vezetett, amikor a középiskolai osztályommal világot láttunk. Repülővel. Nagy szó volt ez annak idején. Ültünk a haverokkal a TU154-es ablaka mellett, és néztük ahogy féleletesen liffeg a szárny vége. (Hozzáértők szerint bizonyos mértékű kilengés természetes, én a fél métert soknak tartottam.)

Ma már más a módi. Az aktuális magyarországi helyzetről most nem vagyok képben de itt, az Európai iskolában nem pontosan olyan kirándulásokra járnak, mint mi annak idején. Ugyan mi lenne érdekes abban, ha megnézik a gyerekek mondjuk az Atomiumot vagy az Autoworld-öt. A szafari parkok sem keltik fel a szervezők ambícióit. Sokkal érdekesebb van a tarsolyukban.

A negyedikesek síelni indultak Svájcba. Hová máshová. Ott vannak a legjobb sípályák. Vonattal utaznak éjszaka – nagyobbik fiammal madarat lehetett volna fogatni, amúgy is oda van a vonatokért. Saját síoktatójuk lesz. Mindenféle, állítólag síeléshez nélkülözhetetlen dolgot be kellett szerezni, az anoráktól kezdve a szemüvegig. Na és persze sísapkát is. Mondtam is a fiamnak: “Becsüld meg magad! Te vagy az első a családból aki megtanul síelni.” Ez valahogy kimaradt az életünkből, szánkóztunk inkább.

Félreértés ne essék, ezeket nem nagyzolásból írtam. Inkább örülök, hogy a gyerekeknek ilyen lehetőségeik vannak. Biztos vagyok benne, hogy ha Magyarországon maradunk, fiam nem megy Svájcba. Különösen, ahogy most alakulnak a dolgok.