Tekerem a pedált a Waversesteenwegen, ami aztán átvált Brusselsesteenwegbe. Egy közepes kört megyek, csak a mozgás kedvéért. (Na jó, ha pár kiló lemenne, nem siratnám meg!)

Élvezd a jó időt! Ez a belga ember jelmondata az időjárással kapcsolatban. Ha eláll az eső, netalán a nap is kisüt az emberek azonnal kimennek futni, kerékpározni, bármit csinálni, amit a szabadban lehet.

Szinte tavaszi az idő, öt-hat fok pluszban. A szél sem azzzal a kellemetlen téli hideggel támad, egy pulóverben élvezem a levegőt. A napsütés felteszi a koronát a testedzés örömeire. A hetek óta tartó jó idő előcsalogatta a földből a krókusz hajtásait, sőt a szegfű is bedőlt az enyhe időjárásnak, bontogatja virágszirmait.

Maleizenben a lámpánál jobbra fordulok La Hulpe felé, közben egyáltalán nem hiányzik a téli zimankó. Felrémlik előttem a havas uca, amikor munkába menet bandukoltam a vasútállomás felé. Mínusz tíz foknál hidegebb volt. Onnan tudtam, mert tíz foknál fagyott bajuszomra a lehelletem. Fülem még csak-csak védve volt a sapka alatt, de az orrom és az állam majd’ lefagyott. A mostani “téli” kabátomban percek alatt csonttá fagytam volna. Nem bánom, hogy Belgiumban nem vesz meg az Isten hidege. Még akkor sem bánom, ha többet esik az eső.

Az egyik udvarból böhöm dzsip jön kifelé, a sofőr vizslatja, hogy kikanyarodhat-e. Teljesen elállja a járdát. Már fékezek, hogy megvárjam amíg kikanyarodik, amikor visszatolat, hogy el tudjak menni. Int, hogy szabad az út, még egy félmosolyt is megereszt. Köszönömöt intek, ahogy elhajtok előtte, ő pedig nem tudja, hogy egy meglepett magyart néz. Meglepettet, mert Magyarországon ilyen gesztust nem tapasztalt. Csak azért lepődött meg ez a bicajos pasi, mert magyar, ha belga lenne, talán természetes lenne az ilyen gesztus. Egyébként amúgy igazából nem is lepődött meg, mert a huszonkét hónap alatt már máskor is kapott ízelítőt a flamandok segítőkészségéből.

Lassan visszakanyarodom hazafelé, mert vár a vasárnapi ebéd, és a pocakom már megfelelően felkészült a hagymaleves örömeire.