Az IKEA egyik pultjánál állok, lenn a “Piac” részen, várom, hogy rám kerüljön a sor. Itt háromféleképpen juthatsz hozzá az áruhoz: ha kisebb értékű dolgot veszel, akkor beteszed a kosaradba, és a pénztárnál fizetsz. Sima ügy. Ha valamilyen bútorról van szó, ami kézzel viszonylag könnyen mozgatható, akkor fönn, a kiállítási részen felírod, hogy melyik polc hányas rekeszében van, és lent nagy nyögések közepette fölcűgölöd a kocsidra. Viszont ha nehezebben cuccot akarsz, akkor az egyik pultnál kérned kell egy papírt, fizetsz a pénztárnál, és az árukiadóban megkapod a bútorodat. Igaz, ami igaz, néha nem értem milyen elvek szerint sorolják az önkiszolgáló vagy kiadandó kategóriába őket. Ami nekem kell, azt például simán a hónom alá vágom. Na jó, nem olyan simán, de nem valami iszonyú nehéz.

Magyarországon nézelődni jártunk az IKEÁ-ba, az egyik legdrágább áruház volt a szocialista éra végén. Legalábbis én akkor voltam utoljára. Belgiumban viszont ez a legolcsóbb, ha bútorról és lakásfelszerelésről van szó. Tavaly jónéhány másik áruházba elmentünk, és nem egyszer arról kellett volna döntenünk, hogy ott veszünk egy asztalt, vagy az IKEÁ-ban az egész ebédlőbútort. Ugyanannyiba kerültek.

Az előttem levő ügyfél elégedetten hümmögve áll tovább, szabad az út a pulthoz. A rend kedvéért megkérdezem, hogy tud-e angolul. Ma már ő a második, aki kertelés nélkül válaszolja:

– Sure. Hát persze.

Nem azért, mintha franciául nem boldugulnék már el vele, de van bennem egy egészséges lustaság, ha időmegtakarításról van szó. Miért kelljen a sárga pólós srácnak azzal töltenie a munkaidejét, hogy engem próbál megérteni, amikor angolul pillanatok alatt lezongorázhatjuk a dolgot. Előadom a kérésemet, hogy van már papírom két polcról, de mégis inkább csak egyet vinnék, lécci adjon másik papírt.

– Szégyellje magát – céloz fülig érő szájjal arra, hogy kevesebb árut akarok vinni. Ezek az IKEÁ-s srácok nagyon a humoruknál vannak ma. Nem akarom elrontani a kedvét, elvégre biztosan van dolga néhány elégedetlen, tuskó klienssel, ezért veszem a lapot.

– Bocsánat – mondom, mintha tényleg szégyenleném a dolgot, – de viszek helyette mást!

Persze rögtön megnyugtat, hogy semmi probléma. Vigyorral válunk el.

A pénztár után a bútorkiadónál várunk kedvesemmel, és régi emlékek tolulnak fel bennünk. Megemlékezünk a daliás időkről (értsd: tavaly április), amikor az egész lakást rendeztük be összeszerelhető IKEA bútorokkal. Dugig volt a tehertaxi, és a nappaliba beömlesztve alig lehetett lépni a dobozoktól. Aztán szereltünk és szereltünk. Hetekik hullafáradtan estünk be az ágyba, viszont hihetetlen bútorösszeszerelési rutinra tettünk szert. A végén már arra gondoltam, hogy másodállásban megszedem magam belőle.

Most nem fog sokáig tartani, és egy újabb könyvespolccal gazdagodik a lakásunk.