Nyomom a melót a számítógépemen, reggel az autót kellett szervízbe vinni, így most összesűrűsödtek a dolgok. Már kezdek örülni, hogy egy nagyobb falat munkán túljutok, amikor megszólal a tűzriadó szirénája. Az első gondolatom, hogy megint próbálják a riasztórendszert, ahogy minden héten szokták. Aztán eszembe jut, hogy nem a szokásos hangpróba nap van.

Megint egy gyakorlat, gondolom. Ki kell vonulni az épületből, várni amíg az illetékesek lefújják, aztán vissza a tömeggel. Legalább fél óra kiesés. Bosszankodnák, de megelőzi a gondolat: mi van, ha nem próbal. Az a baj a tűzriadó hangjával, hogy sosem tudod: tűz van, vagy megint csak egy gyakorlat. Mert ha igazából tűz ütött ki, akkor nincs mese, sietni kell kifelé az épületből.

Kollégámmal össszenézünk, bólintunk, megegyezünk, hogy jobb, ha megyünk. Elvileg mindent ott kell hagyni, de az ember inkább rászánja azt a pár másodpercet, és magához veszi legalább a tárcáját és a kabátját. Mert ha tűz van, és elég, meglehetősen macerás pótolni az igazolványt, jogsit, bankkártyát és a többit.

Aztán az ember elindul kifelé a legrövidebb útvonalon. Megpróbálja azt a tempót felvenni, ami igyekvésnek látszik, de azért azt a méltóságot megőrzi, hogy nem vagyunk bepánikolva, mert mi kemények vagyunk, és nem félünk egy kis tűztől. Persze ha füst kezdene terjengeni, gondolom mindenki felhagyna a méltósággal.

Lefelé csak a lépcsőn, lift használata tilos. Az épület ajtajában sárga mellényes, önkéntes tűzvédelmi kollégák fogadnak, a szemben lévő park irányába terelgetnek. Amint ezer ember átvonul az úttesten, az autósok kezdik elveszíteni a türelmüket, és a dudára tenyerelnek.

A parkban ácsorgás következik, kis csoportok alakulnak, megbeszélik a legújabb híreket, vagy rögtönzött munkaértekezletet tartanak. Nézzük a jó oldalát: legalább friss levegőt szívhat az ember, ha már úgyis egész nap az irodában ül. Persze innen látszik, hogy sehonnan sem száll fel füst az épületből, ez is csak egy gyakorlat volt.

Hangosbeszélős kolléga bemondja, hogy vissza lehet menni, és megindul a vándorlás visszafelé, sietni nem lehet, mert az egész igazgatóság egyszerre igyekszik befelé az épületbe. Beugrik a felismerés: reggel, amikor a Schumanon átvágtam, rengeteg jól öltözött,ácsorgó embert láttam, nem mi vagyunk ma az egyetlen tűzriadósok.

Az irodába menet belegondolok, hogy mi a jobb, ha békénhagynak ilyen gyakorlatokkal, vagy ha rendszeresen “edzésben” tartanak bennünket. Arra a következtetésre jutok, mégiscsak jobban örülök a jólszervezettségnek, és annak, hogy baj esetén rögtön vannak, akik tudják mit kell tenni. Láttam már céget, ahol alig mozdultak meg az emberek a tűzriadó hangjára, egyáltalán nem vették komolyan, hogy esetleg igazi tűz is lehet. Azt a fél órát meg mindenki kibírja félévente egyszer.