Amíg a dürüm-öt eszegetve a fiúkra várok, azon gondolkodom, mitől más ez a fesztivál, mint a szülőfalumban rendezett Búcsú.

Állunk sorban a palacsintásnál, és a kínálatot gusztáljuk. Az eperöntetes csábító, de végül a csokisnál maradunk. A sütödés ráönt egy adag alapanyagot a speciális sütőre, kétszer akkora lesz a végeredmény, mint az otthoni. Közben hallgatom a három házzal arréb zenélő öregfiúkat, örökzöld slágereket játszanak. Joe Cocker száma szól, még a rekedtes hang is stimmel: “Unchain my heart …”.

Palacsintát eszegetve érünk a viadalhoz, ahol páncélinges lovagok küzdenek meg egymással az úrhölgyek kezéért. A kardcsengés és a harci kiáltások igaziak, a vért azonban nem hiányolja senki a küzdelmek végén. Néhány méterrel arrébb a szögbeverő verseny indulói adják körbe a kalapácsot, egy-egy ütés között tréfálkozva biztatják egymást.

A fiúk elégedettségi foka majdnem elérte a szintet, amivel már  vita nélkül indulhatnánk haza. Mi tagadás hozzájárult a körhinta, különösen az emeletes, amelyik föl-le kígyózva megy körbe. A madzaghúzogatás is megtette a hatását, hat kötél felhúz hat bábot, aljukon pontszám, összeadva megmondták mely ajándékok közül lehetett választani. Természetesen a babák és ilyesmik labdába sem rúghattak, a kamion és a busz volt a nyerő. Mi tagadás, a gumicukor is nagyot lendített a fiúk jókedvén. A kólát kortyolgatják, és noszogatnak a még beígért játékkacsa-horgászat felé.

A városháza mellett valamelyik helyi rockbanda dönget, a basszusgitár megrezegteti az ember gyomrát. Az utcán bandukolva barokk zenét játszó csoport jön szembe korhű ültözetben, az emberek mosolyogva hallgatják őket. A járdán helyi lakosok kirakodóvására adja a brokant sajátos hangulatát az ünnepléshez.

Közben  a lányok is csatlakoznak, büszkén mutatják friss szerzeményeiket: színes válltáskát, szépen kidolgozott nyakláncot. Amíg a dürüm-öt eszegetve a fiúkra várok, akik a sikeres horgászat ajándékai között válogatnak, azon gondolkodom, mitől más ez a fesztivál, mint szülőfalumban a védőszent évfordulóján rendezett Búcsú.

Talán attól, hogy kevesebb az árus, és a fiúk nem nyaggatnak állandóan: megveszed ezt, megveszed azt? Talán attól, hogy nagyobb, tehetősebb a város, több pénz jut a rendezvényekre? Vagy attól, hogy az emberek időt szánnak egymásra, beszélgetnek, leülnek sörözni, és nagyobb szerepet kap az együtt eltöltött idő? A flamand ember alapvetően visszahúzódó, a legjobb barátait is csak ritkán hívja meg saját házába, nem valószínű, hogy a megismerkedés után öt éven belül sor kerül erre. Viszont amikor közös rendezvény van, akkor a város apraja-nagyja részt vesz, mindenki kimozdul, megy és ápolja kapcsolatait. Talán a visszahúzódó természet miatt van, hogy kevesebb az irigység az itt élő emberek között? Nem azzal foglalkoznak, hogy a másiknak miért van több és jobb, hanem a saját portájukon “söprögetnek”?

Talán egyszer megfejtem ezt a titkot. Most összeszedem a család apraját-nagyját, és az autó felé bandukolva még egy utolsót szippantok a hangulatból.

Van egy kis összefoglaló a rendezvény programjáról a hunió blogban .