Van úgy, hogy nem jönnek össze a dolgok. A véletlen események az ember ellen dolgoznak, és csak sodródunk a történésekkel. Ma délután így voltam én is. Azzal kezdődött, hogy lekéstem a buszt hazafelé a munkából, mi tagadás, elszöszöltem. Már ennyi az idő?- kaptam fel a fejemet, de akkor már késő volt, csak a busz fenekét láttam a kerezteződés után.

Nosza, nézzük meg, megy-e vonat. Persze nem ment. Sebaj, a következő busz fél óra múlva indul, mondanom sem kell, késett néhány percet. A következő kellemetlenség a kilógó ingű, fésületlen férfi volt, aki néhány üléssel mögém telepedett le, és az erdőkertesi szeméttelepre emlékeztető szagot árasztott. Egy ideje biztosan nem látott fürdőszobát. Szerencsére a tetőablakon beáramló levegő időnként elterelte az “illatfelhőt”.

Nem tartott sokáig a helyzet, kiderült, hogy rosszabb is lehet. A General Jacques-ot keresztezve egy idős hölgy faltörő kost játszot Peugeot-jával, és megpróbálta felöklelni a buszt. Persze az ő sárvédője és motorháza bánta inkább a dologot. Dudálás, félrehúzódás, jelentés a diszpécsernek, kis vitatkozás és a papírok kitöltése következett. Én az események folyásába beletörődve olvasgattam, és arra gondoltam, hogy már rég otthon lehetnék. A helyzetre feltette a koronát, hogy mivel megállt a levegő, csapzott emberünk szaga betöltötte az egész buszt, hiába ültem öt sorral hátrább.

Végre elindultunk, és fokozott iramban trappoltuunk, hogy behozzunk valamit a késésből. Az már csak hab volt a tortán, hogy az őrült tempó, a gyors kanyarok, az állandó gázadás és fékezés felkavarta a gyomromat, és alig vártam, hogy leszálljak.

Szerencsére az eseménysorozat nem folytatódott, hanem meleg családi fogadtatás várt, és egy barbekju segített elfelejteni a kellemetlen kalandot.