Azt mondják az első év, mindig mindenből az első alkalom a legnehezebb azután, ha valaki már nincs velünk fizikálisan. Higgyétek el, ez pontosan igy van. Mert hiányzik valaki a családból, az asztaltól, a fotókról, az ölelő karok közül, ahogy megfogja a kezed, ahogy írja, mondja anyucika. De nincs mit tenni, vagy belebolondulsz vagy megtanulsz ezután igy élni. 

Tudjátok miután Katinkát elveszítettük voltak nem is kevesen, akik azt mondták, hogyha egyik gyermekük nem lenne ők nem akarnának tovább élni, ők tuti megbolondulnának, stb., stb. Ők azt gondolták, hogy engem erősítenek azzal, hogy milyen szuper vagyok, hiszen lám, én még mindig élek. Amit okoztak a lelkemben, hogy elgondolkodtam milyen jogon élhetek még én ezek után? Elmondanám, ezek közül az emberek közül egy sem veszített még el egy gyermeket sem, csak beszélték a sületlenségeket. Soha nem éltek át hasonló érzéseket. Érzéseket? Nem is tudom megfogalmazni mik ezek, mikor azt érzi az ember totálisan kinyirták a lelkét. Csak a test van ami megy, mert tudja mennie kell. Rakni a lábat egyiket a másik után. Megtanultad, hát főzöl, hamarosan 12 óra, ebéd kell. Délután már nem is emlékszel mit tettél az asztalra. Igazából nem is lényeges. Elfelejted a dolgokat, ugy érzed nem fér a fejedbe. Elfelejted az érzéseket, kiégett minden. Szerencsés, hmm…, szerencsés? Szerencsés helyzetben voltunk, hogy a babák életben tartottak minket. Mert haladt az idő, egyik nap a másik után. Levegőt csak akkor tudtunk venni  normálisan, minden zaklatottság nélkül, ha a babákkal voltunk vagy együtt. Olyan volt ez az időszak mintha egymást tartottuk volna életben. Lélegezz, ki… be… élj… menj … 

A karácsony rettenetes volt, többféle ok miatt is. Lelkileg mind belerokkantunk ujra. Csak azt éreztük, hogy ezt igy nem szabad csinálnunk soha többé, legfőképpen a babák miatt. Drága Astridkánk mentette meg az estét, csodálatos pici lénye beragyogta még ezt a máskor gyönyörűséges, de most nagyon szomorú esténket is. Talán nem véletlen, hogy időnként felfedezek benne dolgokat Katinkából. Kérdezték fáj-e ezt látni? Nem, nem fáj. Emlékeztet, hogy élt, életünk része ma is. Ezek mind ajándékok. Astridnak leginkább. Majd egyszer elmondjuk neki és hiszem, hogy örülni fog a keresztmamija örökségének.💗

A következő nagy ünnep a húsvét volt. Megkértem Esztikéméket, hogy most legyünk náluk. Próbáljuk ki milyen, hogy nem nálunk van az egész család. Szakítsunk a hagyományokkal, legyenek ujak. A kicsik lassan két évesek lesznek, nagyon okosak, szeretik egymást. Megadták a hangulatot erre a napra is, kézenfogva mentek a kosárkáikkal. Emlékek be-bevillanása között sokat nevettünk, tojást gyűjtöttek. Remekül szórakoztak és ez a lényeg. Esztikém néha rámnézett, megölelt. Lélegezz… menj tovább…

Anyák napja. A lányok még sok-sok éve ugy döntöttek, hogy mi magyarok vagyunk, igy ezen szokás szerint május első vasárnapján tartjuk az anyák napját. Belgiumban a második vasárnap ünnepelnek. Évről évre jöttek, mosolyogtak, öleltek. Hozták a csodás lapokat, melyeket elolvasva mindig ugy éreztem nem vagyok méltó a gyermekeim szeretetére. Ezt az érzést is anyámnak köszönhetem, de nem akarok ezzel foglalkozni, már nem. Köszönöm drága Évuka, hogy képes vagyok ezt leírni, képes vagyok ezt érezni.
Hogy féltem-e mi lesz ezen a napon? Igen, nagyon. Főleg mert Dávid sem volt most itt, hónapokkal ezelőtt erre a hétvégére szerveztek programot amit nem szerettem volna semmiképpen, hogy lemondjon. 

Ketten álltak előttem, Esztikém és Barnuskám egy lágy, már-már ismerős fuvallat kíséretében, a két pici huncutság körülöttünk szaladgált kis virágokkal a kezükben. Esztikém kezében két szál virág. Hát nem felejtette el egyetlen szavamat sem.😢 Nekem négy csodálatos gyermekem született!👧💗👧💗👦💗👦💗 Nem felejtette el, hogy számomra ez milyen fontos. Sírdogáltunk kicsit egymást átölelve. Olyan jó volt belé kapaszkodni. Most nehéz volt az elszakadás. Astridka kopogott egyikünknél, hogy hé elég már a sírásból.
-Gyere Astrid, add oda Najninak a virágot.
-Nem.
-Eddig itt szaladgáltál, hogy Najni, Najni. Add oda szépen.
Odaadta, adott puszit, kikapta a kezemből a virágot és szaladt tovább. A könnyek is felszáradtak, közben már Ábelci puszikájáért voltam hálás. 

Életemben talán először fordult elő, hogy elhittem ezeket a csodás szavakat. (Évuka, ugye látod?) A kicsik szívből jövő, őszinte szeretete lassan legyőz a lelkemben minden rémséget. 

És igy anyák napja alkalmából miért irtam az előzményekről? Mert a családom, a férjem, a gyermekeim, az unokáim, Axel, Vincent és akik szeretnek megérdemlik, hogy éljek. A szivem, a lelkem egy része elment az én drága Katinkámmal, de itt vannak körülöttem ezek a drága emberek. Katinkám sosem kívánná, hogy emésszem el magam, bár igy is nagyon kell vigyáznom magamra. Én vagyok a gyermekeim anyucija, az unokáim najnija. Nem viselkedhetek ugy, mintha ők nem lennének csak Katinka számított volna. Minden gyermekemhez ezer szállal kötődtem egész életemben. Nincs kedvenc. Ők a gyermekeim. Ők a kincseim akikért minden nap érdemes felkelni, örülni a napfelkeltének, a növényeknek, állatoknak. Talán egyszer eljutok oda, hogy egyedül is képes leszek lélegezni. Addig ők tartják bennem a lelket, az életet. Nagy levegő, ki… be… lélegezz 💗

Sokat gondolkodtam az utóbbi időben, tanácsot kértem, tépelődtem. Délután lesz egy másik poszt is, azt a fecebook nem fogja már megmutatni. De ha szeretnéd elolvasni akkor megtalálod majd az oldalamon vagy a blog facebook oldalán. Ha még eddig nem tudtad, hogy ilyen is van, akkor a fejléc alatt jobb oldalon megtalálod a linket. Ahogy a google forditót is, amit azért nagyon óvatosan kezeljetek!