Előző este megbeszéltük, hogy még reggel elmegyünk Esztikémékhez. Megmondták mikorra kell beérnie a kórházba, a betegeskedés miatt már 2 hete nem láttam, nem öleltem, nagy szomoruság volt ez nekem, mintha magára hagytam volna. De az a  köhögés, szenvedés amin átmentünk nem lett volna jó neki a császár után. Inkább választottam ezt. De akkor, azon a napon reggel már találkozhatunk, ölelésekkel és puszikkal együtt tudom elengedni őket a kórházba, ahol végre a kezükben tarthatják majd kislányukat, Astridot.

Reggel rákészültünk, ismerve a brüsszeli körgyűrű forgalmát, sokkal hamarabb elindultunk, nem akartunk semmit bízni a véletlenre, ott akartam lenni indulás előtt. Aztán egyszer csak megállt minden. Nem az volt mint máskor, hogy azért csörgedezett a forgalom, hanem totálban megállt. Tudtuk lezárták az autópályát valamilyen baleset miatt. Kerestük a kerülőutat. Sajnos sokan mások is rajtunk kívül. Lassan az egérutak is mind bedugultak. Izgatottan számoltam a perceket, a kilométereket. Talán pont odaérünk még mielőtt elindulnak. Én már ennek is örültem volna, csak hogy lássam, öleljem Esztikémet.

Majd megszólalt a telefonom:
-Anyuci, most hívtak a kórházból, hogy valaki megszült idő előtt, igy engem előbbre tudnak venni, már indulunk is.
-Rendben, akkor találkozzunk a kórháznál, talán pont egyszerre érünk oda ha most letérünk erről az útról.
-Az nagyon jó lenne.
Pár perc után nyilvánvalóvá vált, hogy nem érünk oda a kórházba sem. Elengedtem őket, menjenek, minden rendben lesz, hamarosan találkozunk mindhármukkal.

Sajnos minden rendben nem ment, de ez már Esztikém története. A baba rendben megszületett, a Mama is jól lett hamarosan és ahogy lenni szokott azonnal felülirt mindent a kis csoda jelenléte.💓