Az első kezelés után pár nappal kezdődött, Katinka egyre rosszabbul érezte magát, köhögött. Aggódtunk, hogy a kezeléstől-e, a cf-től-e, a terhességtől-e? Nehezen tudott levegőt venni, inhalált, kinéhez járt. De nem javult. Majd Vincent is beteg lett, amitől picit megnyugodtunk, mert kiesett az a lehetőség, hogy a kezelés okozott volna valami gondot vagy Katinka pocakjában a kisbaba. 

3 nap mulva én is és Barnus is kidőltünk. Mivel nagyon köhögött mindenki, igy szóltunk a kórházba, kérték vigyem be Barnust, Katinka megy minden héten többször is, őt látják, követik az állapotát. 

Nagyon furcsa volt belépni a kórházba… mintha minden megváltozott volna… Láttam rajtuk, éreztem, hogy vártak minket. Már jó pár éve ismerjük egymást, hiszen időről időre mentünk, beszéltünk. De ez most más volt. 

Ann, a cf-es főnővér szeretettel köszöntött minket, mintha ezer éves közeli barátok lennénk. Rajta nagyon sok múlott, Barnus vele vette fel a kapcsolatot már az elején és ő indította el a segítségkérő hullámot Katinka felé. Ha ő nem olyan emberséges mint amilyen, akkor nem telefonál, nem szól annak akinek kell, hogy igy 3 héttel a diagnózis és az őrület után valamelyest megnyugodva ülhessek, jó kezekben, jó helyen van az én drága kislányom, a lehető legtöbbet megfogják tenni érte. 

Megcsinálták a rutint Barnusnál, kérték várjunk. Kint ültünk a folyosón. Valahogy az összes ismerős ápoló, ilyen-olyan teszteket végző, az ismerős cf-es pszichológus, ismerős medikus odatévedt hozzánk. Volt aki leguggolt elém és megfogta a kezem. Bátoritó szava volt mindenkinek felénk. Mellénk álltak, a vállunkra tették a kezüket, azt mondták ezzel itt vagyunk, nem vagytok egyedül. Én meg egyre jobban mentem össze, már alig bírtam visszatartani a sírást a szeretethullámtól.

Azt tudni kell, hogy a flamandok nem ilyenek! Ezért volt ez a nagy döbbenet részünkről minden egyes pillanatban. Távolságtartóak, ők nem ölelkeznek, sok magyarnak inkább hidegnek tűnnek. Minket mindenhol szerettek az eltelt 18 év alatt, de ez most más volt amit a kórházban éreztünk. 

Mire jött az alorvos már remegtem, Barnus fogta a kezem, átölelt a lelkem, nem lesz semmi baj. Óriásit nőtt az én fiam is ezekben a hetekben. Már sok-sok éve a barátom is volt, de ez még közelebb hozott minket egymáshoz ez az egész gyötrelem.

Bent ültünk, hallgattuk a tesztek eredményét, nincs baj, megvizsgálta Barnust, nincs baj, tüdeje tiszta. Míg Barnus felöltözött telefonált egyet. Majd kinyílt az ajtó, felnéztem és a professzorasszony jött be az ajtón Katinka és Barnus szakorvosával. Nagyon nagy szaktekintély ő itt Belgiumban. Egy fiatal hölgyet képzeljetek el. Szigorú arcán nem nagyon láttam még mosolyt. Segitőkészséget igen, figyelt nagyon ránk ha valami miatt bekellett jönnie, mert kérdéseink voltak amire az orvosok nem tudtak válaszolni. Figyelemmel kísérte Barnus Kaftrio-ra átállását, szigorúan ragaszkodott heti, havi kontroll vizsgálatokhoz míg be nem állt a szervezete az uj gyógyszerre. De az eltelt 5 év alatt azt hiszem talán kétszer láttuk. 

Most leült velem szembe. Először nem szólt, csak nézett rám. Majd mondta, hogy végtelenül sajnálja ezt az egészet. Biztosított róla, hogy mindent elfognak követni Katinkáért és a kisbabájáért. Na itt sirtam el magam. Nem akartam, de egyszer csak patakokban folyt a könnyem. Mikor felnéztem rá akkor láttam, hogy ő is sirt. Pedig már olyan sok tragédiát láthatott mint cf-es orvos, szakorvos, professzor. Mégis tele volt szívvel, együttérzéssel irántunk. 

Néztük egymás könnyes szemét, nem tudott mondani semmit már. Én kihúztam magam:
-Márpedig csodák mindig is voltak, vannak és lesznek. Ahogy most is.
Elmosolyodott a maszk alatt:
-Igen. De egyet kérem ne felejtsen el soha. Nincsenek egyedül! Bármire szükségük lenne az életükben, bármilyen orvosra szükségük lenne ne gondolkodjanak, itt vagyunk, azonnal keressenek meg minket. Segítünk!

Kétszer mondta el, hogy tutira megértsem, és vissza is kérdezett, hogy értem-e? Bólogattam és hálás szívvel megköszöntem. 

Mikor kiléptünk a pici helyiségből többen is ott álltak az ajtóban. Szinte sorfalat álltak, közöttük kellett elmennünk. Mindenkitől kaptunk egy-egy mosolyt, egy simogatást a karunkra, kezünkre, egy vállon veregetést, sok-sok biztató szót. Én meg csak sirtam, Barnussal kézenfogva mentünk el. A sarokról visszanézve még mindig ott álltak és néztek utánunk. Én soha nem gondoltam volna, hogy ilyen van, hogy ilyen önzetlen szeretet, emberség létezik. 

Miért nem gondoltam volna? A másik, régi kórházból nem hogy minket, de még Katinkát fel sem hívta az a kezelőorvosa, akihez 17 évig járt. A mai napig nem tette meg. Olyan szintű embertelenségnek, ridegségnek, szívtelenségnek gondolom ezt, amivel én még nem találkoztam az életem során. Azt is gondoltam, hogy itt ez a módi, bár Barnus mindig mondott dolgokat, hogy mennyire másképp, mennyire emberségesebben csinálnak itt mindent mint amott, tudjátok, ahol az említésre sem méltó orvosok dolgoznak a nevesincs kórházban. Ahol kizárólag fájdalmat okoztak mindkét gyerekemnek. És olyanokat tettek, mondtak, vagy nem tettek, nem mondtak, amelyek az életüket befolyásolják a mai napig. Aztán meg magukra hagyták őket. Bár iszonyatosan fáj ez az egész, de nem akarok erre gondolni, mert ugy gondolom kár az időért amit rávesztegetnék. Sokkal jobb dolgokon is agyalhatok. 

Azért is fájt, hogy betegek lettünk, mert közeledett Esztikém szülésének az időpontja. Megbeszéltük mi csajok már 1-2 héttel ezelőtt, hogy amennyi időt tudunk majd együtt töltünk. Pl. elkísérjük Esztikét kozmetikushoz, elmegyünk valahová közösen enni, stb. No ezekből nem lett semmi. Esztike otthon, Katinka otthon, én meg itthon sírdogáltunk e miatt. De szó sem lehetett a találkozásról, hiszen nagyon kínzott minket a köhögés. Ha Esztikém elkapta volna akkor sosem bocsátottam volna meg magamnak. Mivel tudtuk, hogy császárral fog szülni, igy nagy szenvedésnek tettük volna ki a köhögéssel.

Abban csak reménykedni mertem, hogy jövő hétig meggyógyulunk, amikor érkezik Astrid, a mi drága, első kisunokánk.❤👧🏻❤