… amikor félelmekkel telve de mégis bizakodva, Isten kezébe tettem életemet. Újra. 

2022 február 28-án délelőtt feküdtem egy hideg váróban letakarva egy lepedővel. Végig suhant bennem az elmúlt egy év és ami azóta történt velem.

2021 februárjában egy számomra nagyon szeretett ember elment. Nem tudta a család fogni a kezét, nem tudtuk megköszönni a jóságát, a szeretetét. És nem tudtuk leróni a kegyeletünket a sírjánál. Igen, a covid miatt. Akkor éppen repülni és utazni sem lehetett országok között. Elvileg a család sem jöhetett volna össze egy helyen, hiszen ha jól emlékszem talán 2 emberrel lehettünk egy légtérben. A rendőrök járőröztek az utcákban, hogy áll-e valahol több autó mint máskor és oda becsöngettek. És igen, ha valakiket elkaptak, hogy többen voltak akkor itt kemény eurokra büntették a szabályszegőket. Akkor, azon a napon mi bevállaltuk ezt. Legalább a családunk közösségére szükségünk volt, hogy együtt búcsúzhassunk a szeretett embertől. 💔🖤😭

Nemsokkal ezután éreztem, hogy valami nem jól van. Valami megváltozott, valami ami miatt orvoshoz kellene menni. Végül a háziorvoshoz elmerészkedtem, vérvétel, majd jött a lesújtó eredmény, a leleteket nem lehetett átverni. Kimutatta, hogy valóban gondok voltak a szivemmel… Mennem kell kardiológiára. Mondtam az orvosnak, hogy esélytelen, én be nem teszem kórházba a lábam, hogy hazahozzak valami bajt Barnusnak. Adjon gyógyszert.😓Adott. De mennem kell vérvételre, ellenőrzésre legalább hozzá. 

Jött a baj csőstül… bejelentkezett a cukorbetegség (veszélyeztetett csoportba tartozom, apai nagyszüleim mindketten súlyos cukorbetegek voltak, abban az időben még nem tudták igy kezelni a cukorbetegséget mint most, igy ez okozta a halálukat is). Magas lett a vérnyomásom is, mondanom sem kell. A veséim katasztrofális állapotban voltak. Az orvos azt mondta a következő lépés már a dialízis. A többi eredményről meg még nem is beszéltem.  Ijedten néztem, mi a fene történik? 54 éves voltam, nem gondoltam, hogy ennek igy kellene véget érnie. Én még reménykedtem, hogy vannak előttem évek, hogy még hasznos lehetek a családomnak.

Közben beköszöntött az ősz és egy nagyon kedves barátnőm feltett egy riportot a facebook oldalára, amelyet vele készítettek. Megnéztem újra és újra. Mintha hozzám beszélne, te jó ég. Két napig őrlődtem majd elküldtem a kis családomnak, hogy mit szólnak hozzá. Kértem ne írjanak semmit, egyik hétvégén jöjjünk össze és akkor mondják el a véleményüket.

Elmondták, csináljam. Támogatnak. Kezdjek bele. 

Pár telefonhívás után már volt orvosom, volt konzultációs időpont. Azt gondoltam, hogy majd sok-sok hónapnak kell eltelnie. Nem kellett. Január első napjaiban pedig a kezembe adták a beutalókat. Na, gondoltam itt fogok elcsúszni. Nem csúsztam el. Természetesen látták a leleteimet, a gondot a szivemmel. Az utolsó vizsgálat volt a kardiológia, mivel nem voltam még ilyenen igy nem tudhatom, de szerintem az összes létező tesztet megkellett csinálnom. Mikor a végén behivatott az orvos és nagy komoly arccal nézett rám, gondoltam na, majd most mondja, hogy sajnos nem tud támogatni. Vagyis a szivem nem támogat. De nem mondta. Azt mondta minden jó lesz ne aggódjak. 

Vissza az orvosomhoz a leletekkel, gondoltam biztos hónapok múlva lesz csak időpont. De nem. Pont arra a hétre lett volna az első amikor az általam nagyon szeretett két ember halálának az évfordulója lett volna, igy azt kizártnak tartottam. De a következő héten volt még hely. Ez volt február 28-a.

Szóval ott a hideg váróban várakoztam a műtétre. Arra gondoltam, hogy még igazából fel is kelhetek és leléphetek. Senkinek semmi köze nem lett volna hozzá. Ez volt a mérleg egyik serpenyőjében, amit talán gyávaságnak is mondhattam volna. A másikban? Ott a család, a jövő. A remény. Az egészség. A hit. Hogy példát mutassak a gyermekeimre, hogy nem adom fel.  Hát elkezdtem imádkozni, legyen ahogy lennie kell… majd jött az altató orvos, hogy jól megnehezítem a dolgát a sok allergiával, de ne aggódjak vigyáznak rám. Ez volt az a pont, amikor elhittem, hogy ez sikerülhet. És aztán megmozdult alattam az ágy, egy mosolygós műtős betolt a műtőbe. Tudták, hogy nagyon féltem az allergiák miatt, erről már a vizsgálatok alatt beszéltünk. Megint megígérték, hogy minden rendben lesz én pedig belezuhantam egy álomtalan alvásba.

Köszönöm Istenem, ez volt az első gondolatom. Majd a család. Várnak rám. Megcsináltam. Hamarosan a szobámban voltam ahonnan már felhívhattam őket, mert a covid miatt nem jöhettek látogatni. Két éjszaka és már mehettem is haza, a reményeim szerint új élet felé.

Érdekes volt, amikor a kezembe nyomtak egy listát, hogy mit kellene ennem, mert a nagy részét nem ehettem. Vagy a glutén miatt, vagy a laktóz miatt vagy valamelyik allergia miatt. Igy az orvos rám is bízta, mondta ebbe nem is szól bele, oldjam meg magam, én tudom ezek közül mit ehetek, mit nem. És elkezdődött…

A családomon kívül egyetlen ember tudta mire készülök. Senki más. Miért is? Mert ezt a műtétet bár megcsinálhatják sok embernek, mégis talán 1 % van akinél nem működik. Én már nem voltam mai csirke, szóval fogalmam sem volt mi fog történni. Nem tudtam megtréfál-e a glutén, mert ettől tényleg bármi kitelik. Nem akartam magyarázkodni az embereknek mintha védekeznék, hogy mi miért történhetett. De most elmondom.

Gyermekkoromban, 12 évesen volt egy vírusos gerincvelőgyulladásom. 1 hónapra lebénultam, nem tudtam járni. Mindent újra kellett akkor tanulnom. Sok mindent nem csinálhattam utána amit a korombéliek. Pl. nem voltam terhelhető. Azonnal összeestem. Ma sem tudok szaladni, 2-3 lépés után már nem tartanak meg a lábaim. Együtt kell élnem azzal, hogy hőtévesztésem van addig a pontig amig levoltam bénulva. A hideget forrónak, a meleget jéghidegnek érzem. Vannak területek ahol máig nem érzek semmit, akár bele is szúrhatnak a lábamba egy tűt (kipróbálták, jól emlékszem rá). Mai napig húzom a lábaimat, 2-3 hónap egy cipő aztán kuka. Azt mondták talán gyermekem sem lehet, nem tudták mennyire károsodtak a belső szerveim. Erre négy bizonyságom van, hogy jól működtek és becsülettel fel is neveltem őket. Bizony sok időt töltöttünk a földön, hogy ne kelljen utánuk szaladnom, de erről sem tudott senki, csak ők, én és Gyuszi. Soha nem engedtem, hogy e miatt sajnáljanak. Az orvos szerint sorszerű volt az ami történt velem, mivel nem tudtam eleget mozogni igy szép lassan, de határozottan el is híztam. Lassan sem testileg sem lelkileg nem éreztem már jól magam, de mivel tornászni, mozogni nem tudtam soha annyit, hogy fogyni is tudja tőle, hát megtörtént ami megtörtént. 

Minden baj okozója a sulyom volt ami bizony már 1-el kezdődött és három jegyű volt. Egyre csak azt éreztem ez nem én vagyok de nem tudtam ellene tenni. Hiába derültek ki sorban a betegségek, csak a gyógyszerek voltak a kezemben ellenük. Addig míg meg nem láttam azt a bizonyos videot. Megkérdeztem a házi orvosomat is a terveimről. Aggódtam majd nem támogat. De ő odajött hozzám és megölelt, azt mondta bátor vagyok és csináljam, minden jó lesz, ő támogat. 

1-3-6-12 hónap mulva menni kellett kontrollra. Persze vigyorogtam mint a vadalma már a 3 hónaposan is. Előtte vérvétel. Reménykedtem, naná, hogy reménykedtem, hogy talán valamelyest javultak az értékeim. Először a műtétet végző orvosnál jártunk, ő ránézett az eredményre, annyival elintézte, hogy minden jó. Mivel a gasztroenterológushoz csak egy hét múlva tudtam menni, igy megkértem, hogy legyen szíves nyomtassa ki nekem az eredményt, mert a saját szememmel is szerettem volna látni, követni a változást. 

Kiléptünk a rendelőből, én egyből elkezdtem vizslatni, majd megálltam. Gyuszi csak pár lépéssel később vette észre, hogy nem megyek mellette. Visszajött. Potyogtak a könnyeim. A műtét után 3 hónappal minden leletem mellől eltűntek a csillagok. A sok-sok csillag. Erre nem számítottam. Következő héten a gasztroenterológus leállította a gyógyszereimet, igy máig nem szedek semmit a vérnyomásomra, a cukromra. Az összes más értékeim az elfogadható tartományban vannak. A vesénél még volt egy csillag, de megnyugtattak, fényévekkel jobb ez az eredmény mint 6 hónapja volt. És hát erre a gyógyír amit csinálnom kell most is, inni-inni-inni. 

Teltek a hónapok, a kilók potyogtak. Majd egyszer azt mondták a gyerekek, hogy most már fejezzem be. Ez ugye nem igy megy, majd a testem szól, hogy ennyi volt. Mára azt hiszem el is értem ezt a szintet, sosem gondoltam, hogy valaha a kilóim száma hatossal fog kezdődni. Én már tényleg nem szeretnék tovább fogyni. De majd meglátjuk. Mindent elfogadok ami jön. 

És lám, Isten a legnagyobb szervező. Jönnek az unokák, egyszerre kettő is, kell itt az erő, szükség van még rám. Nincs megállás. 🥰

Barátok, ismerősök hogy fogadták az új külsőmet? Hi-hi. Furán. Sokakon láttam, hogy nem tetszik nekik amit látnak. Nem tetszik a bátorságom. Nem tetszik, hogy lefogytam, sokan nem is ismertek amikor ilyen vékony voltam. Volt aki ignorált e miatt, nem baj. Volt aki nem akart már beszélni velem e miatt, nem baj. Elmondhatom, hogy hálás vagyok annak a kevés embernek aki szeretettel megölelt, gratulált és lelkesített. Ez van …  😕

De ami a lényeg, ami számít, hogy a családom az első pillanattól kezdve támogatott, többször kijelentették, hogy nagyon büszkék rám, előtte nekem soha nem mondta ezt senki. ❤

Szóval boldog egy éves születésnapot nekem, mert ma egy éve kezdődött az új életem, amikor gyomor bypass műtéten  estem át. 🥰🤭😉