Ősszel már tudtuk, hogy Dávid fiunknak lehetősége lesz a 2. félévben valahol külföldön tanulnia az Erasmus program keretein belül. Keresett, kutatott, kapott ajánlatokat, majd döntött. Egy januári szombaton autóba pakoltuk életének egy részét és elvittük Németországba.

Jaj de nehéz volt őt otthagyni, főleg mert nem tudtuk mi lesz a corona miatt. Akkor éppen enyhülni látszottak a dolgok, de tudtuk jól, ez bármikor változhat és akkor jönnek a szabályok. Ő pedig ott lesz egyedül. Ez be is következett, mindenki online dolgozott. Engedélyt kapott, ha már igy alakult akkor elhagyhatja Németországot, otthonról is dolgozhat. Időnként felült a vonatra és visszautazott, ott töltött pár hetet, majd vissza. Nem pont igy képzelte ezt az időszakot, a corona mindent átrendezett. 😕

Remek csapattal dolgozhatott, mindig élvezet volt hallgatni a beszámolóit arról miket tanult, milyen szuper emberektől tanulhatott. Életre szóló élménnyel gazdagodott. Olyan embertől tanulhatott akinek a játékával ő maga is játszott kisgyermekként. Kedvesek voltak, munkatársként kezelték, szépen elbúcsúztak tőle pénteken.

Mi pedig szombat reggel útrakeltünk, hogy újra telepakoljuk a kocsit és hazahozzuk őt. 

Jó érzés, hogy tudom itt van újra, nem kell aggódni miként küzd meg az egyedülléttel. Az sosem ment neki. De nagyon büszke vagyok rá, mert mindig kitalált magának programot, nem unatkozott. És hát eltelt ez az idő is. 

Lassan ő is kilép a nagybetűs ÉLET-be… ❤