A nyáron egy kedves ismerőstől kaptam egy adag kovászt. Nagyon megörültem neki, de én még nem voltam felkészülve a kovászkészítésre. Akartam, szerettem volna, de annyi más dolog volt az életemben, utána kellett volna olvasni, figyelni rá nap mint nap, akkor ez nem ment. Azóta is ott van a hűtőben, azt mondták bármikor feltudom éleszteni. Szerintem úgy lesz.

És elérkezett az én időm. Kiderült, hogy nem bírjuk sem az élesztőt sem a sütőport. Ujra tanulni kell. Uj utakra kell tévelyegnem, nincs mese. Elérkeztem életem olyan állomására, ahol bizony fel kellett szállni a következő buszra mely más, ismeretlen helyekre visz. Legalább is azt hittem. És ma, miközben dagasztottam a tésztát akkor éreztem azt, hogy megint megérkeztem. Mami, kovászolok! 💗

Már másfél hete érleltem a drágát. Eddig csak etetgettem, pakolgattam, kiírtam a fiúknak, hogy ne nyúljanak hozzá.

A fiúknak mondtam, kovász nincs név nélkül, hát elnevezték Kovász Rozálnak, egyszerűen Rozinak. Innentől kezdve Rozinak saját élete lett és komolyan mondom dédelgettük minden nap. 

Mikor kinőtte az üveget akkor ketté választottam, gondoltam az egyik majd megy Esztikémnek, aki mindig panaszkodott, hogy nem tud élesztővel sütni, hiába csinálja ugy ahogy tanitottam. Sajnos pár nap után Rozi1 bepenészedett. 😥 Olvastam, hogy nagyon kell rá vigyázni, de valami mégis belekerülhetett. Igy maradt megint egy Rozink aki viszont vigan éldegélt, én etetgettem és tökéletesen érezte magát.

Tegnap mondtam a fiuknak, holnap sütök nektek vaniliás csigát.😋😀 Nagy volt az öröm. 🙂 

Ma szépen elkezdtem dolgozni a kovásszal. Közben főztem, kisérletezgettem  a kajákkal. Időnként az órára nézve ujra dagasztattam a géppel. Ebéd után az ujabb kelesztéskor már ki kellett venni a dagasztó tálból. Kiboritottam a szilikon lapra és amikor megfogtam a tésztát megrohantak az emlékek. Mami  💗 

Még kislány voltam, amikor otthon Nagyrédén az én drága Mamikám sütötte a kenyeret. De nem ám olyat mint a mostaniak. Először is a kamrában mindig volt két tányér tészta, amit a sütésre kerülő tésztából vett ki. Mami tele tette  a tányérokat és a kamrába rakta, csak egy konyharuha volt ráteritve. Idővel ez megszáradt. Mikor megint sütni akart akkor kevés langyos vizzel összekeverte, a kemény részeket összetörte és másnap felhasználta az ujabb kenyerekhez.

Visszagondolva sosem értettem, hogy miért készült a kenyér egy álló napig! Arra a napra mindig készültünk! Már előző nap előkerültek az óriási kenyérformák (fogalmam sincs hány kg-osak lehettek, de óriási). Olyanok voltak mint a margaréta, szép hullámos széllel. Lefordigatva várták a másnapot. 🙂 

Korán reggel elkezdődött a nagy munka. Mami tiszta kötényt kötött, lisztet szitáltunk a zsákból, majd elkezdett dagasztani. Persze kézzel, nem volt olyan segitsége mint nekem most. A nagy fa teknő jó félig volt a nyers tésztával. Letakarta. Majd ujra dagasztotta. A következő kelésnél már összekészitette a fát a kemence mellé. Az ujabb dagasztás után pedig már meg is gyujtotta a tüzet. Valamikor, egy dagasztás után és a parázs forgatása után zsirral kente meg a tepsik belsejét. Ekkor mindig elámultam, mert a nagy fateknő tele lett kelt, tésztával. Mintha egy nagy dunyha lett volna belegyömöszölve. Mindig bökdöstem a tésztát, mert olyan érdekesen ruganyos volt, de Mami rám szólt, nem szabad, ez nem játék. Pár perc mulva Mami határozott keze alatt darabokban volt a nyers kelt tészta és a tepsikben sorakoztak. Ujabb kelesztés. Ami ezután jött azt nagyon szerettem. Mami leszedte a teknő oldaláról nagykanállal az odaragadt tésztát, azt mondta ez a vakaró, ez a kissegédé lesz. Duzzadt a mellem, ez voltam én. 👧🏻

Kikerült a parázs is a kemencéből, valahogy vizzel nézte meg, hogy jó lesz-e már? Megsül-e benne majd a kenyér?  Fogalmam sincs honnan tudhatta, hogy már jó a kemence hőfoka. Ekkor gyors mozdulatokkal a sütőlapát segitségével betolta a közben óriásira nőtt tésztával a tepsiket. A vakaró az mindig az utolsó volt, hogy lássam, az enyém is ott van. 

És sültek. Fogalmam sincs mennyi ideig. De sokáig. Mami egyszer csak mondta, hogy kész, a vakaró is kikerült. Még forrón bedörgöltük együtt. 👩🏻‍🍳 Ő gyors mozdulatokkal kiforditotta a tepsiből a gyönyörü kenyereket, egymás mellett sorakoztak. Egy éjszakára leteritette teritővel. Reggelre kihültek. A kamrában volt egy nagy polc, ott tárolta egy nagyobb teritő alatt. Sosem kellett betenni semmibe, nem száradt ki, nem penészedett meg. Pedig ilyenkor több hétre elegendő kenyeret sütött az egész családnak. Nagy munka volt, nem lehetett mindig ezzel foglalkozni. 

Ezek számomra ünnepnapok voltak. Anyám már reggel elment, utána lehetett nevetni. Mami sosem haragudott, de szigoruan rám szólt, ha pl. játszottam a liszttel. Ilyenkor volt ideje velem lenni, hiszen egész nap ott lábatlankodtam mellette. Sosem zavart el. Türelemmel tanitgatott. És erre most, ma délután jöttem rá, hogy a mozdulatai visszaköszönnek nálam. Mintha őt láttam volna ujra magam előtt, ahogy végig huzza kezét a tésztán. 💗

Rozi egy részéből holnap vaniliás csiga lesz. Ha kora reggel nekiálltam volna akkor még ma készen lehetett volna, de igy csak holnap. Most már ez is helyére került, miért kell korán nekikezdeni. 🙂 Rozi másik részét megetettem és érlelődik tovább. Jön a karácsony, jó lenne sok finomságot sütni majd a gyerekeknek. 

A kovász müködik. Tudom, éreztem, ahogy rátettem a kezem a tésztára ...