14:35 – írta aKedves

Mint írtam 6 hetünk maradt mindent elintézni, lezárni addigi életünket. Heti bontásban összefoglalom, hogy mi történt az elkövetkezendő hetekben.

Hazaértünk végre a gyerekekhez, már nagyon hiányoztak. Várták nagyon a híreket, mindenkinek meg volt az oka, hogy miért. Katinka majd kiugrott a bőréből, nagyon boldog volt, izgalommal készült a jövőre. Eszti és Dávid beletörődtek a tényben, hogy költözünk. Nekik miért volt nehéz? Nagyszerű iskolába jártak, nagyszerű osztályba, nagyszerű osztályfőnökkel, sok-sok baráttal. Eszti teljesen tudta, hogy mi vár rá, Dávid nagyon félt. Barnusnak egy volt a lényeg, hogy velünk legyen, hisz mi voltunk a biztos pontok kicsi életében. Sokat, nagyon sokat beszélgettünk.

Megbeszéltük Gyuszival, hogy amíg a hivatalos szerződés nem érkezik, meg addig nem mond fel, továbbra sem szól senkinek (nagyon nem szerettünk volna két szék közé esni!). Hétvégén hazautaztunk a szülőkhöz és elmondtunk mindent. Hú, nagyon nehéz volt. De a lényeg az volt, hogy nagyon-nagyon büszkék Gyuszira és megértik, és tudomásul veszik, hogy ez egy olyan lehetőség nekünk, ami nincs sokszor az ember életében. Aggódtam Édesapám miatt, mert decemberben nagyon beteg volt, de az aranyos azt mondta, hogy menjünk.

Hát, elindítottuk az elszakadást, könnyek között, tele sok-sok kérdéssel a lelkünkben. Gyuszival rengeteget beszélgettünk, próbáltunk mindent átbeszélni, nem akartam semmit a „majd lesz valahogy”-ra hagyni, hiszen ott volt a négy gyerek! Mivel építkezés után voltunk, nem dúskáltunk pénzben sem, tudtuk, hogy egyszerre kell kiutaznunk mind a hatunknak. Állandóan bújtam az internetet, lakást kerestem, néztem az árakat. Próbáltam feltérképezni, hogy Brüsszel melyik részén mennyibe kerülnek a lakások. Mivel nagy a család azt is figyelembe kellett venni, hogy egy pici lukba nem mehetünk ennyien.  Az is hamar eldőlt, hogy bútorozott lakást kell kivennünk, mert nem tudtuk kiszállíttatni a bútorainkat, meg nem is nagyon akartuk. Próbáltuk mindenhonnan visszafogni a pénzt, mert tudtuk, hogy egy hónapig meg kell élnünk kint, amíg Gyuszi nem kap fizetést, szállodát kell bérelnünk pár napra, lakást kell bérelnünk, meg ennünk is kell valamit. Minden nap eszünkbe jutott még valami, aminek utána kell járnunk. Hol egyikünk, hol másikunk telefonált, hogy még ez is van, meg az is van. Közben dolgoztunk mindketten, a gyerekek iskolába, óvodába jártak, próbáltunk továbbra is normálisan élni, mint azelőtt, de sokszor nem ment, zakatolt a fejünk állandóan.

Ami számunkra még nagyon fontos volt, a gyermekeinknek orvost kellett kint keríteni. Két gyermekünk egy genetikai rendellenességgel született, nekik folyamatos orvosi ellátásra van szükségük, mindig kell egy orvos, akit föl lehet hívni, ha baj van. Igazából ez volt a legfontosabb elintézni való. Szóltam pár embernek, akiknek orvos ismerősük volt, vártuk a segítséget, mert a kórházból nem tudtak nekünk tanácsot adni, de mondták, hogy nyugodjunk meg, biztos nem lesz semmi baj. A gyerekek jól vannak, kint meg még jobb helyük lesz. Hát, ebbe kapaszkodtunk!   

Tele kérdésekkel (amiket nem válaszolt meg senki!) telt el így az első hét.

Folytatás egy hét múlva …