Ezt a bejegyzést még nyáron meg szerettem volna irni, engedélyt is kértem, hogy megjelenhessenek az ott készült képek nálunk is, de valami miatt mindig tolódott ez az írás.

Az egész ott kezdődött, hogy Esztikém legjobb barátnője, az Eszter anyukája mindig megosztott a saját facebook oldalán képeket állatokról, kisebb-nagyobb lovakról, csacsikról, majd egyre több kutyáról, cicáról. Majd szép lassan állandó látogatója és olvasója lettem a Bottyán Equus oldalnak, blognak.

Olvastam a lómentésekről, hogy ők gyakorlatilag egy ló menhely, de az emberek sokszor úgy gondolták, hogy akkor elfér ott még más állat is, így odavitték, odakötötték a kapujukba, vagy elítélendő módon bedobták a kapun a már megunt állatot. Aztán lassan ha a környéken kóbor állatot találtak, akkor őket hívták, és természetesen Éva, aki megálmodta és létrehozta ezt a tanyát, nem tudott nemet mondani. Így aztán egyre nagyobb lett a ménes, egyre több kutya és cica várt kajára és simogató kézre. Itt talált jó helyre az a liba is, akivel nem tudtak mit kezdeni a gazdik, levágni nem akarták, hát elvitték hozzájuk. Mert ők ilyen emberek, befogadnak minden árva állatot. Nyáron két napig mentettek három kiscicát egy kriptából, kivárták az alkalmas pillanatot, nem adták fel, meglettek mind. Idén sajnos több állatot találtak erdőbe kikötve, mind megmentették, az oldalaikon fenn vannak az örökbefogadásra váró állatok és világszenzációként közlik a hírt az olvasókkal, ha valaki gazdisodott, annyira örülnek neki. 

Ahogy szépen összeállt, hogy ki mikor utazik majd Magyarországra, és láttuk, hogy mi édes kettesben megyünk Gyuszival, szép óvatosan megemlítettem, hogy mi lenne, ha vinnénk nekik valamit? Mivel Taszi és Sam no meg Samu már megszeliditették Gyuszit, már szinte azonnal mondta, hogy persze. Így aztán indulás előtt való nap bevásároltunk száraz kutya- és cicakajákból, konzervekből, felpakoltunk és hazavittük őket. 

Nagyon izgultunk, hogy milyen lesz a tanya, milyen lesz a hely, az emberek, az állatok! De nagyon-nagyon kedvesen fogadtak minket, mintha már ezer éve ismertük volna egymást. A kapuban Málna  és Perka fogadott minket, a sok mindent megélt, átélt kutyusok, akik bizony sokat tudnának mesélni, ha beszélni tudnának, főleg Perka, aki fél fülével és összeroncsolt testecskéjével mégis boldog és nem fél az emberektől. Mert ugye a szeretet mindent legyőz és ezt láthatjuk, hogy igaz is! 🙂Elbeszélgettünk Évával, találkoztunk Adriennel és Eszterrel, és meséltek, és meséltek és meséltek! Megmutatták az akkor nemrég mentett lovakat, elmondták történetüket, amit már elég alaposan ismertem, hiszen mindent elolvastam róluk amit csak leírtak. Örültem, hogy jó helyen vannak! Láttam, hogy nyugodtak a lovacskák, már szaladgálnak, híznak, eltűnnek azok a csúnya bordák, a szemükben ott volt a bizalom. Ó azok a lószemek!!! Néztetek már lovak szemébe? De úgy igaziból? Bár ezeknek a csodás jószágoknak biztos más van a szemükben, mint amelyik lovacska szeretett helyre, várva születik és szeretik és vigyáznak rá egész életében.

Na de, mentünk tovább, egyik oldalt a lovakkal ismerkedhettünk, másik oldalt nagy elkerített helyen a kutyák örültek nekünk, hogy ez az, végre itt vagytok, hazavisztek minket?

Hol ide, hol oda mentünk, jó lett volna mindenkinek legalább egy simit adni, egy jó szót.  Éva elmondta ezeknek a lovacskáknak a szomorú történetét, ennek a szépségnek a hátára soha nem fog senki ülni, még gyerekkorában megnyomorították ahogy tartották. De nézzétek mégis milyen szép! És nem fél, tudja, hogy Éva szereti őt és ez a szépség még mindig gyerek. 🙂

Majd végére értünk a bekerített résznek, Éva mondta fenn van a ménes. Nyugodtan menjünk és nézzük meg őket. Sajnos a domboldal másik oldalán voltak, de úgy gondoltuk, hogy menjünk, ha már itt vagyunk, akkor ne hagyjuk ki ezt a látványt! 🙂 Közben egyetlen lovacska megjelent a dombtetőn, nézelődött, majd lassan elindult felénk, gondoltuk biztos jön az árnyékba, talán szomjas. Egyik oldalon ő le, másik oldalon mi felgyalogoltunk a dombra. 

Sajnos eltelt az idő, nagyon jól éreztük magunkat, de hazafelé kellett lassan vennünk az irányt. Lesétáltunk a dombról és … mint kiderült, Mahol állt ott az itatónál. Mikor meglátott, akkor elindult felém. Bevallom, egy pillanatra meg is ijedtem kicsit, hiszen lovat akkor láttam, amikor Dávidot hordtam lovagolni az itteni lovardába. Néha megsimogattam, de ennyi. Szóval Mahol szép lassan odabaktatott hozzám. 🙂 És csak nézett rám gyönyörű szemeivel, majd elkezdett óvatosan böködni az orrával. Ha kutya lett volna, akkor azt mondom, hogy szimatolt, de ugye egy sokat szenvedett gyönyörű lovacskáról beszélünk! Amikor felemeltem a kezem, hogy én is, akkor felemelte e fejét, rám nézett, és mondta, hogy nem, csak ő, majd ő. És ezt csinálta nagyon sokáig. Hihetetlen volt az egész! A végén már én is hozzá érhettem, beszélhettem hozzá, nem húzódott el!

Én akkor valamit kaptam, még nem tudom mit, de valami túláradó szeretet félét, amit csak egy ló adhat egy embernek. Később olvastam Maholról, hogy mi az ő története és még jobban elcsodálkoztam azon, ami köztünk történt. Bevallom őszintén, hogy én nagyon sírtam, amikor ott kellett hagynom és talán ő is, ahogy bús szemeivel nézett utánam.

Nagyon fura, mert szinte nem telik el hét, hogy ne gondolnék rá. Fogalmam sincs miért! A gyerekek kérdezték, hogy van-e valami titkos vágyam amit szeretnék. Én mondtam, hogy Mahol. Csodálkozva néztek rám!

Már nagyon várom, hogy mehessünk Magyarországra, hogy láthassam őt! Jó lenne több időt is eltölteni vele, hátha adódik rá alkalom! Ha újra megengedi! 🙂 Drága Édes Maholom, emlékezel majd még rám? 

Ezt a képet most készítették róla, a múlt héten, ezért is gondoltam, hogy na most megírom a rég elmaradt írást! Ugye milyen szép? 🙂