Címkék

, , , , ,

És egyre jobban nem értem! 

Itt van ugye ez a facebook! Vannak csoportok, aminek az ember ha akarja, akkor tagja lehet. Nálam baromi nagy szűrő van, ahogy egyszer mondtam is, hogy alaposan le van butítva, beállítottam kit akarok látni, mely csoportokba akarok belépni, stb. Rendjén is van ez! Na de  Számomra rémisztő, hogy emberek némely csoportban hogyan beszélnek egymással. Alázzák és gyalázzák egymást, pedig többnyire nem is ismerik személyesen egymást, csak a közös érdeklődés vagy érdek hozza őket össze. És teljesen mindegy, hogy most Belgiumról vagy Magyarországról beszélünk. 

Ha valaki ír valami számára fontos dolgot, kérdez, érdeklődik, akkor legalább egy ember ír rá valami csípőset.  És akkor elindul az áradat, írja egyik a másik után. A kérdező már rég nincs is ott, már rég nem arról van szó, amit felvetett az érdeklődő, már senki nem is emlékszik rá, de egymás szekálása, ócsárolása na az megy. És hát ugye szép színes,  ízes a magyar nyelv és egyesek nem gondolják, hogy nem kellene bizonyos szavakat leírni.  Sértegetik egymást, pedig mondom, nem is ismerik, nem is látták a másikat soha. Mi a fene van?

Maradjunk most Belgiumnál. Mindenki mondja, hogy ő már mennyi embernek segített és hányan kihasználták őket. Erről én is tudnék mesélni órákon keresztül, hányszor írtam már ezekről a blogban. De én már túl tettem magam ezeken, ha kérdeznek szépen válaszolok, már nem várok el semmit (különben is csak a jó szót vártam volna el, vagy egy köszönömöt), hanem megyek tovább. 8 év hosszú idő ám, sok minden történt itt. Aki régebb óta olvassa a blogot az tudja miről beszélek. De én még most sem keményítettem meg a szívemet sem más emberek iránt, sem a problémáik iránt. Nem küldök el senkit a jó fenébe, nem hagyom válasz nélkül, stb. A héten is Esztit kértem meg, hogy segítsen egy vele egykorú magyar lánynak itt a blogon. Most mit tartott? Semmit. Pár perc az életünkből. 

Menjünk Magyarországi oldalra, ott jobb a helyzet? A csudát! Kisebb-nagyobb közösségekbe alakul úgy a szóváltás, hogy pár mondat után már egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást páran. 

Hát mi történik kérem szépen? 

Fogalmam sincs, hogy ha valami nem tetszik, akkor miért nem lehet mellette szó nélkül elmenni? Miért kell azonnal ugrani, visszadobni a “labdát”, miért fontos, hogy az embernek, neki legyen igaza és az övé legyen az utolsó szó. És kérdem én, amikor a másik mérgében kiszáll a beszélgetésből akkor mosolyogva hátra dől a széken, hogy ez az, nekem lett igazam és jól megmondtam megint? 

Nem, itt sem rózsaszín minden, hajaj, de még mennyire nem! De ordítani,  csúnyákat mondani minek? Én, ha valaki így viselkedik, akkor inkább felszívódok szép csendben. Ha lassan megszüntetem magam, akkor észre sem veszi az illető, hogy eltűntem az életéből, és én is edződöm már, nem fáj olyan sokáig a csalódás. A telefont sem lehet többször rám csapni,  csak mondjuk kétszer. De többször nem, én szépen eltűnök,  szó nélkül, mocskolódás nélkül. 

Miért nem tudják az emberek megzabolázni a szájukat, az érzéseiket? Nem gondolják, hogy ezzel a viselkedéssel pont az ellenkezőjét érik el mint amit gondolnak? Miért a győzelem, az “én” a legfontosabb? 

Na, mai agyalásom véget is ért, lehetne még ragozni, de már csak önmagamat ismételném más szavakkal. És ilyenkor azért elgondolkozom, hogy miért is nem akarok én menni már sehová? Mert csak akkor jó igazán, ha bezáródik az az ajtó amikor belépek a saját otthonomba. Mert mennyire igaz, az én házam, az én váram.