Volt tegnap, de most éppen azon gondolkodom, hogy nekem az van minden nap, hisz itt vannak velem mind a négyen és nekem ez a lényeg! De tegnap mégis más volt, mert bár főztem, ebédeltünk, elpakoltunk, teregettem, majd élveztem, hogy végre van egy nyugis hétvége. 

Nem volt senki beteg, nem kellett senkiért izgulni (talán Dávid pocakgondjai is megoldódnak végre), valahogy most éreztem úgy már sok-sok hét (vagy hónap?) óta először, hogy kerek egy kicsit a világ nekem is. 

Aztán jött a délután, szép lassan kisomfordáltak a gyerekeim az udvarra hozzám és tudtam, itt szem nem marad megint szárazon.

Katinka tyúkanyó volt a szószóló, az aranyos remegő hangon beszélt, Esztike kiegészítette  a fiuk meg bújtak mint régen. Édes Istenem, milyen hálás vagyok értük!

Kaptam egy ajándékdobozt, a lányok varrtak nekem mindenféle hasznos és aranyos dolgot a kis íróasztalomra  a kis birodalmamba,

voltak szép virágok, egy szép képeslap gyönyörű verssel. 

És hát számomra a legnagyobb ajándék is a dobozból került elő. Valamikor, kb. 10 évvel ezelőtt készült egy kép négyükről. Katinkám ölében ültek akkor a fiuk, Esztikém hátulról hozzájuk bujt. Pénteken este Gyuszi megpróbálta ugyan így beállítani őket és készített egy új fényképet róluk. Nézzétek csak:

 

Egyszerűen nem tudtam letenni ezt a képet!

 

 

 

 

 

Sok-sok idő után mégis elszakadtam a képtől, majd kérték, hogy ebben a csodaszép időben fényképezkedjünk, és most még én is beadtam a derekam (nagyon nem szeretem ha fényképeznek!). Hát rajtam eléggé meglátszik a pityergés, de hát most mit tegyek? Kicsit szétsírtam magam, de nem nagyon bánom, ez a nap úgy is erről szólt! 🙂

Először a lányokkal:

 

Aztán a csöpp fiaimmal:

 

Majd ha már úgy belejöttünk, Gyuszival, itt azért erősen kellett vigasztalgatni:

 

Készült családi fotó is, Esztikétől bezsebelem. Sokat nevettünk, sütött a nap és jó volt, nagyon jó volt minden. Nem kell semmi, se ajándék, se virág, se semmi, csak ilyen nyugis napok jöjjenek most már, nyugalomban, békességben, szeretetben!