Címkék

,

Kedvesem lisztet vesz le a polcról, edényeket készít ki a pultra, sajtot vesz ki a hűtőből. Valami készül.
– Mit sütsz? – lábatlankodok körülötte.
– Pogácsát.
– Hhmmm, az finom.

A spagetti és almás süti ebéd után a  délután is tartogat valami finomságot. Ritkán szokott sütemény vagy pogácsa ránk romlani, pontosabban emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy ki kellett volna dobnunk mert megmaradt. Na igen, ahol hatfős csapat pusztítja a nassolnivalót … Néha olyan kép fogad a süteményestálnál, mintha sáskahad vonult volna végig rajta: csak a morzsák árulkodnak arról, hogy valaha ott finomságok voltak.

Kedvesem meg is dolgozik rendesen, hogy ellásson bennünket. Szerencsénk van, hogy remek szakács és háziasszony! Szeret mindent maga elkészíteni, tésztát gyúrni, habot keverni, tepsit vajazni. Így amikor a múltkor a Makróban mutattam neki a dobozos tojásfehérjét, csak legyintett, nagyüzembe való az, nem  családi konyhába.

Én azért megálltam, és ismét rácsodálkoztam, milyen hatalmas az emberi lustaság  leleményesség. A boltban meg lehet venni a tojás fehérjét, nem kell kínlódni a szétválasztással a sárgájától, időt, energiát és pénzt spórolhat meg aki nagyban nyomja az ipart. Ere szoktam mondani: nnnaa, ilyet se’ láttam még!