Eszti elutazott Rómába vasárnap hajnalban. Az iskolából vitték őket, mondhatjuk, hogy osztálykirándulásra, csak nem Szentendrére, nem az egri várba, hanem Rómába, egy hétre. Nagyon várta már az indulást. Mikor kijöttek a választható utak, akkor ő mindjárt Rómát választotta, tetszett neki a sok változatos program. Úgy alakult, hogy az osztályából egy kivételével minden magyar Rómába utazott, így együtt ment az egész osztály (5 fő).

Megadták a szálloda telefonszámát előre, tegnap pedig este jött az SMS, hogy melyik szobában vannak, pár perc múlva fel is hívtuk Skype-on. De jó volt hallani a hangját, nem csak azt a pár sort olvasni, amit megbeszéltünk, hogy minden este ír. Így naponta tudunk beszélni vele, ha ő is szeretné.

Örülök, ha elmennek utazni, már több országba is jártak az iskola segítségével. Angliába többször is voltak, Dávid most megy majd pár hét múlva Írországba, ugyancsak ilyen tanulmányi kirándulásra, egy hétre. Dávid volt már Svájcba síelni tavaly. A síelés része felejthető volt, de a tájra még most is szívesen emlékszik vissza Dávid. Katinkáék voltak Németországba, Esztiék nemsokára mennek Franciaországba. Beszélgettünk Esztivel az elutazása előtt, hogy milyen jó nekik, mennyire örülök, hogy utazgatnak. Mondta, hogy sajnálja, amiért én nem mehetek. Én nem, annak örülök, hogy itt vagyunk, és ők mehetnek. Magyarországról nem lett volna lehetőségük ilyen utakra, az biztos!

Különben nem szeretem, ha nincs itt valamelyikük, mert olyan, mintha hiányozna egyik karom, de lassan megszokom, hogy mennek. Aggódom értük, hogy jól vannak-e, minden rendben van-e, ne legyenek betegek, stb., de ez természetes. Jobban szeretem, ha itt vannak mellettem, de tudom hamarosan úgy is elmennek, főleg a lányok, hiszen már nagyok, lassan felnőnek, és hiába akarnám (de nem akarom, mert nem vagyok hülye) magamhoz láncolni őket, nem lehet. Lassan majd a saját lábukra kell állniuk, tanulnak, segítünk, ahol tudunk, de el kell engednem őket. És bár a szívem fog megszakadni, azért mosolyogva engedem őket majd útjukra. Most jönnek a nagy szavak, de mit csináljunk, ha igazak?     Ez az élet rendje!