Óriási, képzeljétek, ma voltunk a menhelyen ahonnan hoztuk Oszit is.

Még itthon nézegettük a gyerekekkel a menhely fényképalbumát, választottunk is egy-két aranyos kutyust. Interneten kértem tanácsot tőlem sokkal jobban kutyához értőktől. Nagyon jó tanácsokat kaptam, rendesek voltak, igazán.

Délután átmentünk, itt van tőlünk nem messze ez a menhely. Bementünk, mondanom sem kell, rengeteg kutya. Egyik jobban ugrál, ugat, mint a másik. Kivéve egyet! Ő ott ült középen, aztán szomorúan rám nézett, utána nézett maga elé. Megnéztük a többit is, de valahogy hozzá mindig visszatért a gondolatom. Aztán föl kellett írni, hogy melyik kutyus tetszett. Kistermetűt szerettünk volna hozni a gyerekek és a cicák miatt is. Felírtam pár kutyust, aztán gondoltam egyet és a végére felírtam ezt a szomorú szeműt. Szép lassan kiderült, hogy egyikkel, másikkal is van valami gond, egyik neveletlen, a másik nem jön ki a cicákkal, a harmadikat nem ajánlották. Aztán jött a szomorú szemű! Olvassák nekünk: gyerekek mellől hozták be, cicákkal élt együtt kertes házban, másik két kutyussal, szobatiszta, jól nevelt, nyugodt, stb., még sok jó tulajdonsággal. Azért adták le a három kutyát, mert panelba költöztek, és nem fértek el. A másik két kutyust már elvitték, már csak ő maradt. Kihozták, hogy menjünk el vele sétálni. Természetesen egyből beleszerelmesedtünk mindnyájan, még Gyuszi is. Gyönyörű szemekkel nézett ránk. Addig-addig gondolkodtunk, hogy elhoztuk!!!

Ez a kép nem róla készült, de így néz ki teljesen. Holnap készítünk róla képeket. Már voltunk többször sétálni, egy tünemény! Ha egyedül van, akkor sírdogál, de a hangját még nem hallottuk. Szépen megy pórázzal. Még mindig nagyon szomorú, remélem hamarosan boldog lesz megint! Az egész családnak rabul ejtette a szívét, de komolyan!