Ezt a bejegyzést kedves barátunknak, Erzsikének ajánlom, aki olyan hozzánk, mint anyuka a gyerekeihez.

Overijse központjában lassítok az autóval, valahol itt kell lennie a keresett címnek. A pénzügyminisztérium kirendeltségét keresem, tanácsra van szükségem az adóbevallás kitöltéséhez. Nem, a Bizottság nem csinálja meg az alkalmazottai helyett. Ez van. Megyek a hivatalba a sajátommal, a feleségemével és a lányoméval.

Megtalálom a Terhulpensesteenweg 16-os számot, már látom, hogy egy mellékutcában kell parkolóhelyet keresnem. Úgy is teszek.

Belépve rögtön egy sor végén találom magamat, tíz-tizenöt emberke várakozik türelmesen. Eszembe jut a hat évvel ezelőtti sorbanállás a földhivatalban, beleborzongok a gondolatba. Idegeskedés, morgás, veszekedés és órák hosszat tartó ügyintézés. Valyon itt is így megy? Legalább egy könyvet hozhattam volna.

Öt percig nem mozdul a sor, csak a végére csapódnak még páran, most már kilóg az utcára. A mögöttem álló kopaszodó pasas flamandul próbál megtudni valamit tőlem.

– Beszél angolul? – kérdezem. Megvakarja a fejét, és összerakja a mondatot:
– Mióta ön itt van?
– Két perce – mondom.
– Aha – hát sok következtetést ebből nem tud levonni arra vonatkozóan, hogy meddig kell még itt dekkolnia.

Közben néha emberek jönnek, elhúznak a sor mellett, és az emelet felé veszik az irányt. Nincs náluk barna boríték, nem adóügyben jöttek. Öregúr érkezik, döbbenten veszi tudomásul a sor hosszúságát. Az előttem álló hölgy rákérdez, hogy kitölteni jött-e, mert ha már ki van töltve, akkor csak be kell dobni a gyűjtőbe. A bácsi hálás az infóért, és boldogan szabadul meg a borítéktól. Rendes ez a hölgy, elvégre hagyhatta volna, hogy a bácsi kivárja a sorát fölöslegesen, de ettől több emberség szorult bele.

Ahá! Ketten is jönnek kifelé, mozdul a sor. Biztató jel. Várom a soromat, nincs jobb dolgom, figyelem az embereket. Valami fura ebben a várakozásban. Itt is jönnek az emberek, van aki téblábol, kérdezget, hogy mi is oda várunk-e, aztán beáll a sorba. Nézelődnek, unatkoznak az emberek. Magukban örülnek, amikor ismét előrébb araszolnak. Aztán rájövök mi nem stimmel: az emberek nem idegesek. Senki sem morog. Olyan sincs, aki megpróbálna ügyeskedéssel előrébb kerülni a sorban. Nincsen csókos sem, az ügyintézők senkit sem hívnak be soron kívül. Valyon ez mindig így megy a flamandoknál, vagy csak szerencsém van?

Hamarabb sorra kerülök, mint gondoltam, bár várnom kell egy kicsit, mert a hivatalnok akihez kerültem, tökéletes angolsággal felvilágosít, hogy ő nem tud annyira angolul, hogy nekem segíthessen.

A fiatal férfi ügyintéző akihez kerülök kedves, lehet, hogy ez annak szól, hogy külföldi vagyok. Bár a másik asztalnál is kellemes hangulatban folyik az intézkedés két flamand között.

Hamar kiderül, hogy nem bonyolult az adatlap kitöltése, mert a Bizottságnál dolgozom, be kell írni egy-két kódot, és kész. Az igazi meglepetést nem is az okozza, hogy emberem helyettem kitölti, hanem hogy rögtön beviszi a számítógépbe, és az adóbevallásom már a rendszerben is van. Még igazolást is nyomtat, hogy ott jártam, és rendben a dolog. Hármunk adóbevallása ügyintézéssel, várakozással együtt egy óra hossza!

Elégedetten ballagok vissza a kocsihoz, és együttérzően gondolok Anyura, aki nap mint nap kénytelen megküzdeni az APEH-hal.