Még most is fura, kicsit túlzásnak gondolom ezt a személyes, írói blog elnevezést, de sokan mondják van létjogosultsága.

Kérik írjak, mert szükség van rá. Furcsa volt azt a mondatot is több, számomra és egymás számára idegenek leveléből olvasni, hogy én vagyok az ő hangjuk és legalább rájönnek, hogy még nem bolondultak meg, tök normális amit éreznek. Nem mintha én tudnám, hogy tök normális-e amit érzek. Csak én szavakba tudom önteni és letudom irni. Írják, hogy csak teszik a dolgukat, élik az életüket mint egy robot. Éjszaka nézik a plafont, hajnalban már türelmetlenül nézik az órát mikor lehet már felkelni. Pedig igazából nem is akarnak felkelni, hiszen ezt az életet amit megörököltek sosem akarták. Lelkileg kóvályogva, összetörve, mosolyt grimaszolva teszik amit elvár tőlük a társadalom. Némelyik elmagányosodik, mert már nincs férj, nincs feleség vagy nincs gyermek vagy a szülők mentek el pár hét vagy hónap különbséggel.  Kikerültek az ideális, normális szerepkörből ahogy a társadalmunk él. Nem értik meg, félreértik őket vagy pedig azt érzik félnek közeledni feléjük. Tudom milyen ez, hiszen én is megkaptam, hogy nekem kellene írogatni embereknek. De nincs hozzá erőm. És ezt ugy látszik minden tragédián átment ember környezetében van aki nem akarja vagy nem tudja megérteni.  Az, hogy ezzel hova löknek minket már más kérdés és sajnos nem is számít. Olyan ez mintha egy kidolgozott terv részesei lennénk, hiszen ugyan azokkal a bánatokkal és meg nem értésekkel küzdünk mind.  Egyszer erről is fogok irni. Azért is, mert nagyon sokat tanulok most magamról, arról, hogy hol tart a lelkem és ez normális érzés-e? Bár sok mindent akkor még nem tudtam, és hát köztudott, hogy buta is vagyok, azért olvassátok ezt, csak a szívemből tudtam irni.

Huszonegyedikék

A régi írásaimat én sem vagyok képes elolvasni. Érzem mindet a lelkemben, ha a dátumra nézek tudom miről irtam. Ezek itt maradnak a családi blogon is. De átfogom menteni az Emma oldalra, ott csak az én személyes írásaim, az én személyes érzéseim lesznek. 

Múlt héten ugy éreztem itt az idő, végig gondoltam  a pontokat miként szeretném csinálni a blogot és az alábbiakat irtam:
Sok hónap telt el, mióta elkészítettem ezt a blogot. Akkor azt gondoltam, hogy nap mint nap irni fogok ide, de nem igy történt. Ahogy közeledett a gyermekem halálának első évfordulója minden fájdalom, gyötrelem ujra kezdődött ami befolyásolta gondolataimat, tetteimet. Nagyon nehéz időszakot élt meg az egész család. Mikor abban reménykedtünk, hogy lassan megnyugszunk újabb fájdalom és döbbenet ért minket, melyet a mai napig próbálunk feldolgozni. Erősebb, szeretetteljesebb kötelék alakult ki közöttünk, mint valaha. Megyünk tovább, ujra megfogyatkozva, de két kicsi lélekkel, Astridkával és Ábelcivel kiegészülve. Mi a férjemmel próbálunk kősziklák lenni a gyerekeknek, hogy támaszaik lehessünk. Nem mindig sikerül, mert mi is emberek vagyunk… és fáj, nagyon fáj minden. 

Az út látszik előttünk, a cél is, boldog kiegyensúlyozott legyen a család, ami maradt abból hozzuk ki a maximumot. Továbbra sem szeretnénk feltűnősködni, hangoskodni, nem szeretnénk vezéregyéniségek lenni. Inkább csak a térfél széléről szemlélődünk és nézelődünk a magunk szelíd, szeretetteljes módján. 

Emma története már sok-sok éve elkezdődött. Az én utamról olvashattok egy hosszú három részre osztott írásban, mely valamikor március végén a Felhő Cafe oldalán is megjelent, a lehetőségért máig hálás vagyok. Később szeretném megmutatni a többi írást ami személyes, ami az enyém, ami rólam, a gondolataimról, az életemről szól és ami nem feltétlenül trauma.  

Tudom sok idő telt el az utolsó jelentkezésem óta, de köszönöm ha itt vagy, ha olvasol, ha esetleg visszajelzel. 

Az első írást itt találhatjátok, a folytatást a következő két napon tettem fel: 

Felemelem a fejem…1. rész

Felemelem a fejem…2. rész

Felemelem a fejem…3. rész

Ilyen írásokat nem szeretnék már itt megosztani, persze biztos lesznek azért kivételek, ami fontos lesz akkor  ide is kifogom tenni. Ha szeretnél olvasni, akkor kérhetsz az Emma blog oldalán e-mail-ben értesítést uj bejegyzésről vagy a blog facebook oldalát lehet követni itt.