Gyuszinak hetente kétszer be kell mennie Brüsszelbe dolgozni, a többi napot home office-ban itthon tölti. Általában hétfőn-kedden megy be. Ha valami fontos esemény van ahogy a héten, akkor más napokon is menni kell.

Régen vonattal járt,  6-kor kelt, a 7-es vonathoz kicsattogott és bizony este 7.30 körül ért haza. Sokszor kértem menjen kocsival, de utál a dugóban ülni, Belgiumban meg olyan nincs, hogy ne lenne dugó. A változatosság csupán annyi, hogy kiírják mindenféle online felületre, hogy hány kilométeres dugóban ülnek éppen az emberek. Egyszer valamikor tavasszal rábeszéltem próbálja ki mégis az autót, hátha több időt tölthetnénk együtt, itthon is volt sokkal hamarabb, igy azóta kocsival jár dolgozni. 

Vannak időpontok a családban, amik már bevannak írva hónapokra előre a naptárba. Például a kutyakozmetika. Bruncika tibeti terrier, muszáj őt vinni. Párszor próbáltam itthon rendben tartani a szőrét, meg ugye ott volt a covid időszaka is, de reménytelen, lehetetlen vállalkozás. Itt van tőlünk másfél km-re egy kutyakozmetika, mióta itt élünk Erpe-ben, 8 éve oda hordjuk. Sokan szeretik Wendy-t, ma már hónapokra előre kell időpontot foglalni nála. Most is igy volt, Gyuszi vitte az autót, én meg reggel megsimogattam Brúnó buksiját:
-Gyere kiskutyám, ma sétálunk egyet! 

Napok óta szürkeség van, néha ugy tűnt, hogy talán kisüt a napocska, de aztán mégsem. Reggelre lehűlt a levegő is, mondják jön valami viharféle nagy széllel, hideget tolva maga előtt. Vége a vénasszonyok nyarának, ahogy a kedvenc időjósom mondta a reggeli hírekben. 

Szomorú időszak van a családunk életében, elgondolkodva baktattam Bruncival. Egyszer csak eljutott a tudatomig, hogy olyan, mintha a felhők bevontak volna mindent a szürkeségükkel. Épp egy kukoricaföld mellett sétáltunk, csapzottan lógtak a levágott kukoricacsutkák amit ott hagyott az aratás után a gép. Szomorúan billegtek ide-oda a szélben. Egyszer csak egy galamb repült el fölöttem, körözött a levegőben, majd leszállt a földre és sűrűn csipegetett valamit, gondolom a kipergett kukoricaszemeket. Pár lépést tettem meg, már legalább öt madár csatlakozott az elsőhöz.
–Na látjátok, mégis jó helyre kerültök, mások örömére. Ezért kellett itt maradnotok.- gondoltam hálásan a széttördelt kukoricacsutkákra. Mosolyogva ballagtam tovább, Bruncika épp a soron következő pisisms-t olvasta amikor megláttam a szürkeségben a szépséget. Ahogy sétáltam egyre több szint vettem észre. El is döntöttem, hogyha leadom Bruncikát akkor hazafelé fényképezni fogok. A természet szépsége a legszebb a világon. A maguk nemében kis csodák. Csak meg kell látni. Sokszor nehéz ha az ember szomorú, nem tud, talán nem is akar mást látni. Hálás vagyok a galamb szárnycsapásainak, hogy felrázott a gondolataimból. Nézzétek csak:

Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét, olvasnia egy kis költészetet, és néznie egy csodás képet, hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből, és észrevegye a szépet, amit Isten ültetett az ember lelkébe.”

~Goethe~