Szeretnék nektek mesélni arról, hogy az emberi szervezetre milyen hatással van a stressz, legfőképp a tartós stressz. Nem, nem akarok érthetetlen orvosi kifejezésekkel riogatni senkit, a saját életünkről szeretnék mesélni. 

Mikor kiderült Katinka diagnózisa, az egész családot olyan mérhetetlen mélységbe lökte a rémséges szó, a rák fogalma, amilyet mi elképzelni sem tudtunk. Tévedés ne essék, 3 éves kora óta, mikor kiderült a cistas fibrosis én tudtam, hogy nagyon vékony mezsgyén járunk, hiszen jöhet egy vírus, egy baktérium ami elragadhatja tőlünk. Lehet erről az érzésről beszélgetni, de nem tudom elmondani azt a jeges félelmet amit az ember ott belül érez. Marad az érzés, nem ereszt, mert mindig történik valami. Két út állt előttem, vagy üvegbura alá dugom és bezárom vagy engedem, hogy éljen, természetesen korlátok között. Az utóbbit választottam. Igy persze állandóan féltem, hogy ne legyen baj. 

Azt az érzést sem tudom szavakkal leírni, mikor egy két méter magas, máskor mosolygós, most szomorú szemű orvos állt előttem lehajtott fejjel, miközben a 6 éves kislányom forró kezét fogtam. 
-Nem tudok segiteni. 
Ahogy a düh és keserűség elegyére sincsenek szavak, ami erőt adott utána még három évtizedig, hogy menjek tántoríthatatlanul előre. 

A stressz mindig is az életem része volt. A mértéke volt változó. 2023 április 29-én az életem részévé vált 100 %-ig. Ugy látszott megyek előre rendíthetetlenül. Ugy látszott erőt adok, vigasztalok rendíthetetlenül. Ugy látszott mosolygok, vállat tartok, derekat egyenesitek rendíthetetlenül. Ugy látszott erős vagyok … ugy látszott. 

Rák. Mikor ezt a szót meghallják az emberek felkapják a fejüket vagy gyorsan félrenéznek. Aki átélte másként reagál, szinte rendíthetetlen, akinek nem volt vele kapcsolata az nem tud mit kezdeni hirtelen a szó hallatán. Rák. Kapcsolatok, barátságok lazulnak. Vagy azért, mert a másik nem tud mit mondani, vagy azért, mert megint más hisztériás rohamban tör ki, hogy akkor most mi lesz? Megtapasztaltuk mindkettőt. Én Katinkámat sajnáltam, hogy olyan sokan magára hagyták őt. Ha hívta a barátait csak hebegtek-habogtak a telefonba, állandóan a rákról akartak beszélni, pedig Katinka csak az életről szeretett volna. Nehéz volt ez az időszak, mégis remény adott a pocakjában lévő kisbaba, megvonta a vállát ment tovább.

Sokat beszélgettünk arról, hogy honnan jöhetett ez a rém a családba. Az orvosok és mi sem tudtuk az okát kideríteni a mai napig sem.  Nagyon sokat olvastunk, mindenhol a rák egyik fő okozójaként szerepelt a STRESSZ. Számára egyértelmű volt, hogy az egész életében lévő stressz lehet a kiidulópont. Gyerekkorában is aggódott, hogy tul sok a baj vele. Teher a családnak. Természetesen ezt mindig megbeszéltük, és kimondtuk szavakkal, hogy mennyire szeretjük és soha nincs ilyen gondolatunk. Megértette, elfogadta, mégis ujra és ujra előjött a téma. Osztálytársak jöttek-mentek, elhagyták, kicsúfolták mert köhögött, mert sokat hiányzott az iskolából. Egy idő után nem védekezett amikor beszólogattak neki, de belül bántotta. Később jött a szerelem, a felnőttkori barátságok, ahol ujra és ujra megégette magát. Ahogy teltek az évek aggódott az egyetem miatt, eltudja-e végezni, hiszen sokat volt kórházban abban az időszakban. Kap-e munkát cisztas fibrosis-os emberként? Eltudja-e tartani magát? Képes lesz-e egyedül élni. Sosem felejtem, 28 évesen már volt munkája amit nagyon szeretett, rendes fizetése. Egy beszélgetés alkalmával szóba került, hogy Esztike már nem lakik otthon. Akkor nagyon komolyan Édesapjára nézett:
-Apuci, én még nem vagyok felkészülve, hogy elköltözzek, maradhatok?
Persze nevetve mondtuk neki, hogy ne aggódjon e miatt, el sem tudom gondolni, hogy ez a kérdés mióta mardoshatta a lelkét. Soha, de soha nem küldtük, még csak csak célzást sem tettünk a gyerekeinknek, hogy menjenek már el. Valahogy nem is értettem honnan jutott ez eszébe. 

Vállalkozó lett. Nagyon szerették precizitása, kedvessége, munkatűrőképessége miatt. E miatt egyre csak gyűltek az ügyfelek, keresték megbízással külföldről. Sokat voltunk együtt ezekben az időkben is, pedig már nem lakott otthon. Láttam a lendületet ami vitte előre, az örömöt a megbízások után, mert ez meg az ajánlotta. De láttam a fáradtságot is. Azt, hogy időnként 16-18 órát dolgozott.
-Nem lehetne egy kicsit lassítani? -kérdeztem aggódva.
-Nem lehet, most van munka. -jött a csattanós válasz.
Idővel egyre kevesebb volt a lendület, ekkor vette maga mellé Barnabást, hogy tanítja, később majd együtt vigyék a vállalkozást. Mikor 2022 nyarán hazajöttek Amerikából aggódott, sirt, hogy nem tudja képes lesz-e ujra munkába állni, már hívogatják, tele a naptára, de ő fáradt. Kértem adjon magának időt a pihenésre. 

Közben babát szerettek volna, de nem jött a baba. Végül elindították a mesterséges megtermékenyítés procedúrát, februárra kaptak időpontot a klinikán. Mennyit sirt, aggódott e miatt is. Mindig próbáltam nyugtatgatni, hogy eljön majd mindennek az ideje.  December végére kiderült, hogy kisbabájuk lesz. 

Nyugalom és békesség időszaka következett, közben dolgozott, lakást keresett. Míg el nem kezdett fájni az oldala. A többit már tudjátok. Mit kellett átélnie amikor az orvosok egyszerűen közölték:
-Rákos vagy, a 20 hetes babádat el kell venni, azután te is csak hónapokig élhetsz, azt is gépekhez kötve. Mikor legyen az abortusz, három nap gondolkodási időd van.
Embertelenség magas foka. A tény az tény, de igy elmondani? Mint tudjátok Katinka megszülte a kis csodát, Ábelt. Félelemmel átszőtt boldog várakozás hónapjai voltak ez, de nem gépekhez kötve, a terhesség 35. hetében a kezükben tarthatták.

Aggódott mi lesz most? Ugy érezte az igazi harc talán most kezdődik az ő életéért. A többit eltudjátok olvasni a blogon, nem szeretném még egyszer leírni.

Ahogy telt az idő egyre nagyobb lett bennünk a félelem, az aggódás. Időnként ugy éreztem levegőt sem kapok és Gyuszi sem tudott megnyugtatni hiszen őt is félelemmel töltötte el az amit látott. Időnként fel-feltűnt egy reménysugár, utóbb egy uj kezelés, ami után a mélybe zuhantunk és elveszítettük a mi drága Katinkánkat. 2 hét alatt. 
-Mondd el anyuci, mondd el mindenkinek, hogy figyeljen a teste jelzéseire! Ne halogasson elmenni orvoshoz. Éljenek egészségesen és ne stresszeljenek, mert látod velem is mit csinált. -kérte tőlem többször.

Június elején műtötték a térdemet, protézist kaptam. Az én lábam nem fájdogált, nem romlott fokozatosan. Áprilisban egy vasárnapon egyik óráról a másikra nem tudtam felmenni a lépcsőn. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Sürgősséggel küldtek ortopédiára. A doki tanácstalan volt a kialakulás gyorsaságán. Műtét. Szükség van rám, gyorsan kell, mert igy nem tudok járni. Azon a héten kés alá feküdtem. Sosem felejtem el, hogy Katinka mennyire beszeretett volna jönni hozzám a kórházba kértem, hogy maradjon otthon, pihenjen, de ő jönni akart. Végre nem ő volt kórházban. Senki nem gondolta, hogy 2 hét mulva nem lesz velünk.💔

Esztikém hősként vigyázott az egész családra. Aggódva figyelt ahogy próbáltam ellátni a kicsiket, hiszen megígértem. Látta mennyire összetörtem testileg-lelkileg.
-Anyuci, adott nekem Katinka pár hónapja egy könyvet. Abban le van írva, hogy a stressz miket okozhat a szervezetünkben. Szeretném ha tudnád, hogy ami a lábaddal történt az is annak az eredménye szerintem. 
Persze hitetlenkedve néztem rá. Később én is utána olvastam és értelmet nyert amit a sebész mondott. 
-Ritkán látok ilyet, gyakorlatilag az összes porc felszívódott  a combcsont és a lábszárcsont találkozásánál. Ennek kialakulása hosszú fájdalmas folyamat amit lehet kezelni, a műtétet évekkel kitolni. 
-Anyuci, kérlek nyugodj meg, vigyáznod kell magadra. 

A búcsúztató utáni pár hétben arra összpontosítottam, hogy ne szakadjon meg a szivem. Átkellett programozni magam. Kézi irányitás következett. Hogy honnan volt az erő? Csak azt éreztem nem hagyhatom cserben a családomat.

Gyuszival csendesen figyeltünk egymásra. De nagyon zavart az arcán egyre növekvő folt.
-Csak egy begyulladt szőrtüsző.- hárította ha szóbahoztam.
-Szerintem nem, megkellene nézetni bőrgyógyásszal. Már tul régóta van az arcodon.
-Semmi kedvem ezzel foglalkozni.
-Emlékezz arra amit Katinka mondott.
Egy kis csellel, de sikerült elvinni őt orvoshoz, aki tovább küldte. Tavasszal műtét, kimetszették. Tovább küldték a mintát aminek eredményét 3 hét mulva kaptuk meg. Rosszindulatú rák.
Padlóra kerültünk megint.
–Nincs baj, nyugtatott az orvos. Kimetszették, csak figyelni kell, nem menni napra, bőrgyógyászhoz járni évente. 

Június elején a lábamon lett egy dudor ami később kifakadt, hol gennyes akármi, hol sűrűbb akármi ürült belőle. Természetesen többször voltam orvosnál, több antibiotikumot beszedtem, reggel-este kötöztem. Semmi nem történt. Közben eltelt 2,5 hónap, elmentünk Magyarországra. Mikor visszajöttünk már nagy fájdalmaim voltak, a dudor időközben duplájára nőtt és feketés-lilás szint vett fel. A házi orvos mikor meglátta azonnal mondta, hogy ezt sebésznek látnia kell. Két nap mulva tudtak betenni sürgősséggel egy sebészhez, aki mikor meglátta hozzá sem nyúlt, azt mondta ez sürgősségi műtét, altatásban. Totál sokkolt az egész. Mi a fene van? Eltelt pár nap mire tudtak műtőt szerezni. Amikor reggel mentünk, mondta az orvos ne aggódjak, 15 perc és már kész is, hamarosan mehetek haza. Persze kiszámoltam mikor fogok felébredni. Mikor az ébredőben megláttam az órát azonnal tudtam történt valami. Este elmondta, hogy egy cisztát talált ami sosem gyógyult volna meg gyógyszerektől. Fogalma sincs miért alakult ki. Egy gyermekökölnyit kellett kimetszenie, e miatt dupla nagy a seb, varrni is kellett. A gyógyulás 3-4 hónap is lehet, az elkövetkezendő hetekben minden nap jön egy ápoló aki átköti a sebet. 😮 A mintát elküldték további vizsgálatokra. Az elmúlt hetekben a varrat is kikerült a lábamból, már az ápolók sem járnak, Gyuszi vállalta, hogy átkötözi a sebet minden nap. Esztikém óvatosan figyelmeztetett, hogy szerinte ez megint egy jelzése a testemnek, hogy nyugodjak meg. 😔  Varratszedéskor kaptuk meg az eredményt, semmi baj. Csak akkor mondtam el pár embernek, amikor elküldték az eredményt és a saját szememmel olvashattam. 

Azóta pár ember figyelmeztetett, hogy ezek nem véletlenek egyikünknél sem. Vigyázni kell magunkra, Katinka sosem szeretné ha bajunk lenne. Régen volt 2023 áprilisa. Azóta érzem ugy, mintha meglenne feszülve a hátam. Dolgozok a stressz ellen. Van segítség mindkettőnknek. Fel kellett ismernünk, hogy ehhez kevesek vagyunk. Gyuszi egyik nap nagy komolyan rámnézett. 
–Akarom látni, hogy a kicsik elvégzik az iskolákat és elkezdik az életüket.
-Az még legalább 20 év!-mondtam riadtan.
-Bizony, de még csak 78 évesek leszünk.
-Gondolod élhetünk még annyit?
-Simán. – mondta. 

Fáradt vagyok. Aggodalommal tölt el az ami a világban zajlik. Az emberek versengenek ha kell, ha nem. Én azt szeretném, ha a szeretet és a megértés vezérelné az embereket, de nem ezt látom, hallom. Féltem a gyermekeimet, az unokáimat. Ha megtalálom valahogy az egyensúlyt akkor talán kevesebb lehetne a stressz. Én csak szeretni akarok. De ez a mai világban édeskevés…