Aki átélte tudja, a többieknek nem kell mondani semmit, mert fogalmuk sincs milyen elveszíteni egy gyermeket, egy testvért, egy MAMÁT, egy feleséget. 

Ezen az oldalon az utóbbi évben kevés bejegyzés született, kivéve minden hónap 21-én, vagy utána pár nappal. Túléltünk. Erre én magam is most jövök rá. Teltek a napok, egyik a másik után. Levegőt vettünk, reggel felkeltünk, este lefeküdtünk. Ettünk. Beszéltünk ha kellett. Fontos döntéseket hoztunk. És sokat hallgattunk. Sokat néztünk csak ugy magunk elé, vagy nézve a messzeségbe. Időnként hol itt, hol ott gördült le egy könnycsepp, éreztük nehéz a szívünk, nehéz lélegezni. Majd egy nagy levegővétel után tudtunk csak tovább menni. Élni.

Hogy volt-e amikor könnyebbnek éreztük a szivünket az eltelt egy év alatt? Nem, nem volt. Katinka olyan szinten volt az életünk része, hogy minden pillanatunkban érezzük a hiányát. Mára azt gondolom, egyikünk sem dolgozta fel azt, hogy nem lehet velünk. És őszintén nem tudom, hogy valaha sikerül-e ezen a traumán tul tenni magunkat. 

Már kb. 2 hónapja kezdődött, hogy minden ujra előjött. Minden nap. Minden nap átéltem azt, ami egy évvel ezelőtt azon a napon történt. De ami 3-4 hete történik az a legszomorúbb. Most meg? Az utolsó napokban?

Itt volt az apák napja. Hálásak lehetünk, hogy van 3 csodálatos Papa a családunkban. Esztikével készítettünk ajándékot Vincent-nek is, hiszen az aki erre figyelne, hogy a kisfia ölelje át a Papa nyakát, nincs velünk. Olyan hálás vagyok Esztikémnek, mert ha nekem eszembe jut valami, felhívom, akkor mondja, hogy gondolkodott ő is, csináljuk. Igy három mosolygó, csodálatos papáról készülhetett az emlék fotó. De akaratlanul is többször eszembe jutott míg itt voltak, hogy tavaly ekkor volt utoljára együtt a család. Katinka nem akart jönni, de Esztike mondta jöjjenek át. Itt voltunk együtt, a mi drágánkkal. Még fel is állt megölelni az Édesapját és köszönetet mondani neki. Ahogy minden évben. 

Másnap éjszaka vitte el a mentő, könyörögtünk neki, hogy menjen be a kórházba, mert nem tudunk neki segiteni. Vincent még gyorsan felszaladt az alvó Ábelért. Ekkor tartotta kezeiben utoljára a kisfiát. Mielőtt kigördült vele a hordágy megfogta a mentős kezét, hogy álljon meg. Rám nézett fáradt szemeivel.
-Anyuci, mondd meg mindenkinek, hogy szeretem. Mindenkit szeretek.
Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor néztem az erkélyről a némán villogó mentőt amint kigördült a ház elől.

Másnap (ez volt tegnap) Esztikém és Vincent egész napot a kórházban töltötték. Már tudtuk, hogy nincs remény, megmondták az orvosok, hogy nem tudnak segiteni. Délután átszállították a palliatív osztályra. Mentünk, vittük Ábelt is magunkkal. Megkellett állnom az ajtóban, idő kellett. Sosem éreztem olyan fájdalmat és gyengeséget. Fogalmam sem volt honnan lesz erőm ahhoz, hogyha bemegyek ne sirjak. Drága Katinkám rám nézett. Mellé ültem, odabújtam hozzá.
-Nézd anyuci milyen szép helyre hoztak. Szép ez a szoba. Ugye?
-Igen Katinkám, szép.
-Anyuci, kimegyek innen, meggyógyulok.
-Igen Drágám!- puszit adtam a homlokára, öleltem, közben majdnem megfulladtam.
-Holnap jövünk, hozzam Ábelt?
-Nem tudom, majd megmondom, jó?
-Még este beszélünk? Igen anyuci, majd hívunk Vincenttel.
-És reggel is jó?

Másnap reggel (ez van ma) már nem ébredt fel. A rák elaltatta. Nem is hallottuk, hogy ilyen is lehet. Láthattuk őt, beszélhettünk hozzá, lélegzett, de már nem hallottuk soha többé a hangját…

Pál első levele a Korinthusiakhoz 13.9

Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk.