Már legalább másfél hónapja érzem a félelmet. Rájöttem, hogy legalább egy hónapja megint az egy évvel ezelőtt történteken járnak a gondolataim. Átélek mindent nap mint nap. A nappalok még csak eltelnek, mindig van mit csinálni. De az éjszakák, jaj azok az éjszakák. Mikor becsukom a szemem, újra és újra átélem mi volt egy éve. Mennyire akartam a reményt, mennyire nem akartam látni a véget. Hirtelen kipattan a szemem, de már nyitott szemmel is csak Katinkámat látom, a kórházat, az ölelést, a biztatást, a reményt, a gyerekek riadt tekintetét, érzem a soha el nem apadó könnyek sós izét. 

Mondanám, hogy töröljük ki júniust. De nem tenném soha. Astridka elsején született. Gyuszinak 25-én van a születésnapja. Axikánknak 28-án. Három csodálatos ember ekkor született erre a világra. És egy 21-én távozott el a családunkból, a világunkból. Mennyire nem igazságos ez, ugye?

Esztikém már rám szolt vagy két hónapja, hogy írjak. Elveszett egy év a blogból. Egy csodálatos év a babákkal, egy szívfájdító, keserű év Katinka nélkül. Tudomásul kell vennem, hogy ez most már igy lesz. Igyekszem, nagyon igyekszem. A lelkem darabokban, próbálom összeszedegetni már egy ideje. Kevés sikerrel. Aztán van, ami még pluszban bevisz egy gyomrost ennek a szörnyűségnek a közepére.

Elhittem, hogy anyám, a gyerekkorom már nincs hatással rám. El akartam hinni. Bebeszéltem magamnak, a környezetemnek. Robbanás szerű volt számomra a felismerés, hogy ott van benn a lelkemben minden fájdalom, minden félelem, rettegés. Ez most igy nagyon nehéz, túl sok, néha azt érzem talán nem is fog ez menni nekem, de kaptam segítséget. Nem vagyok egyedül, a családom támogat. Esztikém azt mondja ő tudta, hogy ez lesz. Idő kérdése volt. Ó jaj, bár ne neki lett volna igaza. Viszont ami megtörtént az már történelem. Nem tudom összeszedni magam, majd összeszednek. Koncentrálok. Június 21-re. Azt is tul kell élni, meg az odáig tartó napokat. És a következőket utána. 

Az elkövetkezendő napokban próbálok minden nap irni, ezt tüztem ki magam elé. Meglátjuk sikerül-e. Megmutatom nektek milyen lett a mi kis világunk 2024. junius 21-e óta.

Ma sütöttem. Nem mintha eddig nem sütöttem volna, kerestem egy képet a telefonomon és rá kellett jönnöm, hogy tele van ételfotókkal. Egyik-másiknak nem is emlékszem a receptjére. Lefényképeztem, hogy majd feltöltöm, de nem lett abból sem semmi. Próbálom a csillámport gyüjtögetni, a recepteket, képeket pedig feltöltögetni. Ezt a fotót itt hagyom, hogy engem is emlékeztessen. 

Pár hete 4 csodálatos napot töltöttünk Magyarországon Gyuszival. Kicsit feltöltött mindkettőnket. Mindenhol szeretettel fogadtak minket ami igencsak jól esett a lelkünknek.

Rendezzük a kertet. Ugy gondoltuk a magyarországi henyélés után szétdolgozzuk magunkat. Sikerült, de legalább van eredménye, majd egyik nap erről is irok, most csak egy kép.

Két év után elmentünk a kertészetbe. Egy hűvösebb este bekerültek a virágok is a helyükre. A terasz ujra mindenféle színben tündököl. Majd mutatom ezt is egyik nap.

Holnap két drága pici lélek jön lefoglalni minden pillanatomat. Még sosem voltam velük egyedül amikor mindketten itt vannak. De ezt is el kell kezdeni valamikor. Biztatom magam, hajrán Najni. Minden rendben lesz, mert hihetetlen, de nagyon aranyos két kicsi csillag. Akik szeretik egymást. 💗 És engem. 🥰👧🥰👦 Majd irok a keddről is egy beszámolót, addig is itt egy vasárnapi fotó róluk.

Most tényleg csak ennyi, muszáj magamnak is leírni ezeket, figyelmeztessenek, haladjak előre. Tudom régen nem irtam ilyet sem, de hoztam nektek egy igét is mára. Lesz minden nap. Ha más nem is, de ige lesz. És aztán össze fog állni egy kerek egésszé.💗 Egyszer… 

Pál első levele a Korinthusiakhoz 13.1

1. Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom.