Látod-látod, szalad az idő, Édesapáddal beszélgettünk nemrég, mintha űzné valaki a napokat előre. Nem is tudom jó-e ez nekünk? Van, hogy megállítanám. Van, hogy becsukom a szemem és arra gondolok itt vagy, hiszen ilyenkor tisztán látom kedves arcodat, hallom a hangod, a nevetésed, érzem kezed szeretetteljes érintését. De a szempilláimon át is betör a fény, ki kell nyitnom a szemem és rámtör a valóság. Nem vagy itt. 😢😢😢 Aztán arra gondolok, inkább teljen az idő, hátha enyhül a fájdalom. Mert mondják olyanok akiknek fogalmuk sincs mi zajlik a lelkemben, hogy kellene már enyhülni. De nem enyhül. Néha arra gondolok talán sosem fog. 

Az emberek felejtenek. Mások számára egy kedves emlék maradsz. Ma már lazán beszélnek nekem, velem halálról, betegségekről. Diskurálnak, mintha elfelejtették volna mi történt veled, velem. Elfelejtették, hogy ez a harc nem másfél évről szólt, hanem 36 évről. Elfelejtik feltenni a kérdéseket miközben én elnémulok, szinte lefagyok:
-Könnyebb-e már? Segíthetek valamiben? Mire van szükséged?
Az, hogy felemeltek az emberek és szeretetükkel körbeöleltek mára elfogyott. Mintha csak egy nagyon rossz, fájdalmas műtéten estem volna át, ami után jön a végkifejlet:
– Jól van, most már szedd össze magad és élj normális életet.
Nem értik, hogy én már nem az az ember vagyok és soha nem is leszek mint voltam. Az erőm nem abban rejlik, hogy össze-vissza vigyorgok és beszélgetek emberekkel. Az erőm abban rejlik, hogy képes vagyok mosolyogni és beszélni akkor is ha belül a lelkem sikít és legszívesebben elbujdokolnék a világ elől. Hogy ki hallja, ki akarja meghallani ezt a sikítást? Hmmm… Édesapád. Drága Esztikénk ugyan ezt érzi, hallja. Dávidkánk, Barnuskánk. Más nem. Nem hallja, nem látja a kétségbeesett embert ott belül. Aki néha előlép a félhomályból. Mint vasárnap délután. 

Itt a tavasz, szombaton elmentünk a kertészetbe virágokat venni. Édesapáddal megbeszéltük, hogy elmegyünk Oostende-be. Elvirágoztak a tulipánok, jácintok, nárciszok. Azon a talpalatnyi helyen mindig virágözönnek kell lennie. Szörnyű érzés volt válogatni a virágokat. Oda. Egy idő után azt éreztem nem kapok levegőt, annyira szorított a mellkasom. Ez igy nem normális érzés, lehetetlen, hogy ez történt. Ez nem lehet a valóság. Ilyen nincs… 

Vasárnap délután ujra ott álltunk Édesapáddal összekapaszkodva, sírva.  És nem éreztem azt, hogy ez valaha majd könnyebb lesz. Nem is értem mit akarnak az emberek tőlem. Sírva ültettem a virágokat, némán tettük a dolgunkat. Szép lett. Szép lett? Hogy lehet egy nyughely szép? Mi van? Egyszerűen abszurd minden pillanat. Ez nem lehet a valóság. Aztán Édesapád érintése, ölelése mindent valósággá tett. Ott vagyunk, ott állunk a virágokat nézzük és potyognak a könnyeink. Szép lett. Igen… szép.
-Gyere menjünk…-hallom Édesapád hangját. 
Nem segít az uj szemüveg, homályos a látásom. Az ösvény végéről még visszanézek és megrázom a fejem, miközben azon jár az agyam, ez nem lehetséges. De a kép durván, kíméletlenül mutatja a valóságot. Ott pár méterre van egy négyzetméternyi virágözön ami egy csodálatos ember hamvait takarja egy csodálatos urnában. És ez a valóság, tudomásul kell vennem. 💔

Senki nem tudja, kb. 2 hete kezdődött, hogy minden egy évvel ezelőtt történt eseményt újraélek éjjel, nappal. Fáradt vagyok. Elkeseredett. Mit lehetett volna másképp tenni? Mi lett volna ha…? Ez a lehető legrosszabb kérdés amit fellehet tenni. Csak gyötör, fojtogat. Válasz sosem lesz. Eddig minden hónapban a 21-e volt a mélypont. Ehhez a dátumhoz közeledve mentem össze, fordultam magamba. Most közeledve június 21-hez minden napnak érzem a súlyát. Vajon képes leszek cipelni tovább?