Többször említettem az utóbbi hónapokban, hogy irni fogok a traumaíró kurzusról. Az eltelt idő alatt nagyon sokat tanultam. Legfőképp magamról. Az elengedésről, a megélésről. Voltak számomra félelmetes időszakok, mikor ujra éltem a gyermekkoromat. Péterfy-Novák Éva és Mózes Zsófi a kurzusok csodálatos vezetői, a lányok akikkel ismeretlenül kerültem össze ezekre az órákra, akik nagyon gyorsan az életem részeivé váltak vezettek, tereltek az úton. Hálás vagyok minden együtt töltött pillanatért, minden szóért, minden elküldött szívecskéért. Az érzésért, hogy már sosem leszek egyedül. Nehéz volt beengedni számomra idegen embereket a lelkem félelmetes bugyraiba, de tudtam, éreztem, hogy ennek itt az ideje. Ahogy tegnap irtam nekik, most kilépek egy ajtón és vagy kisüt a nap vagy elvisz a szélvihar. Az első lépés ez a bejegyzés, ahol kezdődött minden. Olvassátok szeretettel. Holnap pedig talán, ha a lelkem engedi, akkor uj és nagyszerű dolgok kezdődnek az életemben.

2022-ben valamikor:
-Neked erre a traumaírásra lenne szükséged. – hallom Gabó hangját.
-Jaj Gabóka, hagyjál már békén, nem is tudok írni, meg ugyan mi a fenét oldana meg? Különben sincs most rá pénzem. Nem nekem való az. – méltatlankodok.
-Szerintem meg igen, sokat segítene neked is, hogy le tudd tenni anyád hülyeségeit. Nekem nagyon sokat segített, neked is hasznos lenne. Évuka meg egy varázslatos személyiség, segítene neked.
-Nekem? Nem is ismer. Meg különben is félek tőle. Kérlek ne is nyúzzál ezzel.

2022 őszén egy napsütéses szombati napon:
-Megjöttetek? De jó, gyertek csak, a többiek már mind itt vannak, még Jancsikát várjuk, de ő is jön hamarosan. – tártam szélesre a bejárati ajtót, befelé invitálva a barátainkat. Odabent a többiek vártak ránk, Gabóka Pankával, Katika, Judit és János. Ági és Gábor mosolyogva lépett a nappaliba: – Sziasztok, mindenki itt van már?
-Jancsika is érkezik, csak még valahová elrobogott. – válaszolt Gabó különös mosollyal. Hamarosan beszélgetés, nevetés töltötte be a nappalit, én, Katinka, Esztike hordtuk be a nappali közepét teljesen betöltő asztalra az előételeket. Amikor együtt van az egész család vagy ha jönnek a barátok akkor mindig hálát adok azért, hogy ezt az asztalt vettük meg költözéskor. Kinyitjuk a behajtott lapjait igy körbe tudjuk ülni, látjuk egymást, ami fontos a szeretetteljes együttléthez. Pár havonta találkozunk, akkor mindig nagyon jó együtt lenni. Én izgulok, hiszen most vendéglátóként és szakácsként, a végén egy kicsit cukrászként is bemutathatom a tudományom. Két éve tanulom a gluténmentes főzést.
-Mi legyen a menü szerinted? – nyúztam már hetekkel a találkozó előtt Gyuszit.
-Mindegy mit főzöl finom lesz. -válaszolta.
-Köszi a segítséget! – mosolyogtam rá.
Na de most itt a nagy nap! A lányok nyugtatnak: -Anyuci, nem is értem miért ez a nagy izgulás, finomakat főzöl. Minden tökéletes.
-És mi lesz, ha nekik nem ízlik? Azt mondják ennek nem jó íze van? Mit csinálok akkor?
-Akkor majd csinálunk pirítóst. – válaszolta egyikük.

Csöngettek, megérkezett az utolsó vendég, Jancsika is. Óriási csokorral lép a szobába, arcán az elmaradhatatlan kedves mosollyal. Vezényszóra mindenki feláll, körbeállnak. Gabóka valahonnan egy óriási barna borítékot varázsol elő.
-Tudod, mondtam neked, hogy most nem hozunk semmilyen ajándékot. Jancsika szorgalomból elment hozni virágot, mert tudjuk mennyire szereted. Összeadtuk az ajándékra szánt pénzt és vettünk neked valamit. Ezt most itt tőlünk kapod. Remegő kézzel bontogattam a borítékot. Egy óriási fehér lapot rejtett. Kifizették nekem a traumaíró kurzus részvételét. Én csak döbbenten álltam.
-Kicsim, még nem tudni mikor indul a kurzus, majd fogsz kapni pár hónapon belül egy levelet Péterfi-Novák Évától és abban mindent elmond neked. – hadarta Gabóka.
-Nekem ír levelet a Péterfy-Novák Éva? Menj már! – csóváltam a fejem. De ő csak mosolygott. – Majd meglátod.

A délután szuperül sikerült, sokat nevettünk, a barátok mindent megettek és sokat dicsértek, amiért én rendkívül hálás voltam. Két ölelgetés között Gabókának feltűnt Esztikém enyhén gömbölyödő pocakja. – Esztike, megkérdezhetem, babát vársz?
-Mondtam anyucinak, hogy még ne kürtöljük világgá, de ha már igy rákérdeztél megmondom, igen, kisbabánk lesz. – bujt Axelhez boldogan. Később mindenki mosollyal az arcán indult haza.

Én leültem a hirtelen némaságba burkolódzó nappaliba és újra elővettem a nagy barna borítékot. Látnom kellett biztos az van-e ráírva?
-Igen, itt van, előfizetés az első kurzusra. Na ebből mi lesz? Meg majd nekem ír a Péterfy-Novák Éva? Ugyan már…

2023 tavasza:

-Kedves Csilla, hamarosan indul a kurzus, értesítelek az időpontról. -olvasom az aláírást, Péterfy-Novák Éva.
-Hát mégis irt? Nem lettem elfelejtve? De van-e ott helyem? Lesz-e rá agyam, hamarosan megszületik Esztike kisbabája. Napok óta nem aludtam, mert megkaptuk Katinka diagnózisát, miközben 20 hetes a pocaklakó. Kell ez most még nekem?
Gyuszit megkérdeztem mit csináljak.
-Ajándék, menj, kezdd el. Ha közben úgy érzed nem neked való akkor még mindig tudsz nemet mondani. De legalább próbáld ki. Mindenki mondja milyen szépen írsz, talán segít neked.
-Hát jó. – sóhajtottam kedvetlenül.

Tele félelemmel ültem le az első alkalommal a számitógép elé, várva az első találkozást. Annyira féltem, azt sem tudtam hol vagyok, minek ez az egész. Nem vagyok én ide való. Mi a fenét fogok mondani, írni? Nem vagyok én író. Még hogy írókurzus? Ugyan már.
Hopp, megérkezett az e-mail, most csak rá kell kattintanom a megadott linkre és ott leszek egy közös chatszobában más ismeretlen emberekkel. És Péterfy-Novák Évával. Annyira féltem tőle, vacilláltam pár percig, végül remegő ujjammal rányomtam a csatlakozás gombra.

Bemutatkozás, mosoly, beszélgetés ki honnan jelentkezett be. Éva csicsergése, irányítása hamar oldotta a hangulatot.
-Na kislányok, én mindenkit becézek, ezt tudnotok kell. Engem is mindenki Évukának hiv. Beácskám, legyél te az első, meséld el miért vagy itt a csoportban, milyen traumád van?
És igy ment szépen sorban. Magamban azon gondolkodtam, hogy hogy ne legyek bunkó, hogy ne mondjam meg én nem szeretem a becézgetést, mert nemigazán lehet a Csillát becézni, egyedül az öcsémtől viselem el, nem vagyok senkinek sem a like, sem a luka. Ezt mindig elmondom és mindenki jót nevet, tudomásul veszi. Szorongva gondoltam, hogy ezt a kedves embert most, hogy ne sértsem meg mindjárt itt az elején?
-Csillu, szeretnél valamit mondani magadról? Miért vagy itt a traumaíráson? – hallottam Évuka hangját.
-Fogalmam sincs, engem küldtek a barátok. – válaszolom nagy hirtelen.
-Természetesen ismerem a sztorit, Gabó elmesélt mindent.
– Igen, de nem is tudom milyen traumáról kellene írnom. A mérgező anyámról? Hogy két cisztás fibrosis-os gyermekem született? Vagy ami a napokban derült ki, hogy a lányom, aki félidős kismama rákos?
-Csillukám, haladjunk sorban jó? Segítek. – hallottam azt a hangot, ami az elkövetkezendő hónapokban, években a nyugalmat, a békességet, sokszor a világot jelentette nekem. És kit érdekelt már hogyan szólít? Soha egyetlen pillanatban nem jutott eszembe eddig az írásig.

Elindult az első óra. Mesélt a saját életéről, történetéről, írásairól. Minden mondatával tanított. Megszülettek az írások egymás után, a kurzus végére a tanítómnak minden szava valósággá vált. Megszabadultam anyám addig mérgező terhétől. Pár hét után úgy éreztem más ember lettem. Az eltelt hetek alatt a lányom terápián vett részt, a kisbabája szépen növekedett a pocakjában, én felszabadultam, lélegzethez jutottam. Örömmel néztem a jövő felé, hamarosan nagymama leszek, megszületik Esztikém kislánya, majd pár hónapra rá Katinka kisfia.

Az utolsó óra előtt már sirtam. Hogy fogom kibírni Évuka nélkül? Varázslatos egyénisége a képernyőn keresztül is óriási hatással volt rám. Megnyugtatott, kisimította az idegeimet, sokszor mosolyt csalt az arcomra.
-Lányok, nagy hírrel érkeztem, ha igény van rá akkor indul haladó trauma kurzus.
Még be sem fejezte a mondatot, én már rá is vágtam: – Én jövök, mikor?
-Tudod Csillukám, majd megy a levél. – mondta mosolyogva.

2023 ősz:

-Traumaíró haladó kurzus indul. – jött a levél.
-Oh hála Istennek, már azt hittem elfelejtettek, vagy nem fértem be a létszámba. -motyogtam magamnak.
-Én is jövök, egy csoportban leszünk. – hívott Gabóka.
-Végre olyan emberek vesznek majd körbe, akik elfogadnak, ismernek és szeretnek. Akkor gyerünk. – gondoltam magamban. Mintha hazaértem volna.

-Miről szeretnétek írni? – hangzott el megint az első órán a kérdés, most Zsófi, a kurzusunk vezetője szájából.
-Nekem fogalmam sincs. – mondtam.
-Tudod Zsuzsikával sokat voltunk a miskolci kórházban. Akkor ismertem meg pár cf-es gyermeket. Nem írnál a betegségről? Fontos lehetne ez. – kérdezte Évuka aki az első órán ott volt velünk.
-Jó, legyen.

Eleinte születtek írások ebben a témában, de Katinkám állapota romlott. Az én írásaim pedig átalakultak az akkori gondolataimmá. Mózes Zsófi a kurzus vezetője, a csoportból a lányok kedvesen támogattak. Nagyon vártam a szerdákat, mintha elfuthatnék a valóság elől, ami egyre fojtogatóbban vett körül. Számomra nagyon gyorsan teltek a hetek, az utolsó óra előtt szomorúan ültem le a számitógép elé, vártam a bejelentkezést. Óriási hiányt éreztem, potyogtak a könnyeim, mi lesz velem ezek nélkül az emberek nélkül?
-Lányok, ha van rá igény és szeretnétek akkor mehetünk tovább ezzel a csoporttal. – hallottam Évuka hangját, Zsófi is mosolyogva bólogatott a képernyőn.
-Huh, megmenekültem. Továbbra is segítenek élni. -gondoltam.

2024 tavasz:

-Traumaíró kurzus indul. – jött a levél.
-Megyek. – ment a válasz.
Ekkor márciust irtunk, teltek a hónapok, Katinka állapota romlott. Az én írásaim témája is változott. Újabb sebek tépődtek fel az életemből. Segített az írás minden alkalommal, mikor képes voltam leírni érzéseimet, gondolataimat. Sokszor írás közben is sirtam, de lassan hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Évuka kedves szeretete, aggódó figyelme, Zsófi nyugtató mosolya, megértése, a már kedves barátokká változó csoporttársak terelgettek hétről hétre, adtak erőt. Az utolsó találkozásunkkor még tele voltam reménnyel, mégis sikerülhet, megmenekül az én kislányom.
Június közepétől minden nap jött üzenet Évukától. Néha egy szó, egy szivecske, egy idézet. Úgy éreztem mintha a vállamat tartaná, mellettem állna. Akkor és ott is, amikor elkellett engednem a drága Katinkámat. A család és Gabó után őt hívtam fel. Még soha nem mertem őt zavarni. Azonnal felvette a telefont, tudta, hogy mit fogok mondani.
-Elment …- mondtam.
-Csillukám nagyon szeretlek… – mondta. Nem hagyott magamra, minden nap jött valami üzenet, ami segített, támogatott, amitől éreztem a szeretetét.

Augusztusban épp Gabókánál voltunk, amikor olvastam, hogy kiadják az Egyasszony-t újra, lesz könyvbemutató Budapesten.
-Gabóka, menjünk el.
-Hova?
-A könyvbemutatóra. Menjünk el.
-Megkérdezem a lányokat eltudják-e vállalni Pankát, majd hívlak.
Drága, csodálatos Gabóka mindent elintézett, repülőjegyet, szállást, meglepetést, titkot, fodrászt. Én sodródtam az árral, az embereket kerültem, nehezemre esett a beszéd, a gondolkodás. Egyszer csak ott álltunk egy nagy épület előtt. Remegett kezem-lábam, hamarosan bemegyünk, ott leszünk, látjuk Évukát.
-Talán meg sem ismer majd. Olyan sokan lesznek ott nagy emberek, láttam a vendégek listáját, hol jövök én ahhoz, hogy észrevegyen?
Gondolataimból Zsófi zökkentett ki. Kedvesen megölelt és hálás voltam amiért nem mondott semmit. Én sem. Az ölelése életmentő volt a sok ember között.
Elkezdődött az előadás, ott ült Évuka mosolygósan, könnyes szemmel a színpadon és lazán beszélgetett ennyi ember előtt.
-Gabóka maradjál már nyugton, nem arról volt szó, hogy titokban tartjuk a jelenlétünket? – morrantam rá halkan a kukucskáló barátnőmre.
-Hagyjál már, én látni akarom őt. – mondta, amire én elszégyelltem magam. Hiszen mindent elintézett én meg itt szekálom. Hamarosan vége lett az előadásnak, Gabókám Évukához ment, aki örömkönnyekkel a szemében ölelte meg őt.
-Hát eljöttél Brüsszelből?
-Igen, nézd csak kit hoztam. – rángatott elő a takarásból Gabóka.
-Csillukám, te is? – pityergett Évuka.
Én megsem tudtam szólalni. Többször próbáltam eloldalogni, nem akartam zavarni, hiszen jöttek-mentek az emberek. De ő elkapta a kezem és el sem engedte. Két baráti puszi között komolyan rámnézett:
-Tudnod kellett, hogy ez lesz. Érted? Tudnod kellett, hogy Katinka el fog menni.
Azt hiszem nem vettem levegőt. Megállt a világ. Ez az ember, aki már annyi fájdalmon ment keresztül azt mondja nekem, hogy ne csapjam be magam, tudnom kellett? És rájöttem, tudnom kellett. Bármennyire is hadakoztam ellene, bármennyire is nem mertem kimondani, de valahol már régóta tudtam, hogy ez fog történni.

2024. ősz:

-Traumaíró kurzus indul. – jött a levél.
-Megyek. – ment a válasz.
Évuka, Zsófi és a lányok újra. Megnyugtató minden szerda. Sokszor zaklatottan ülök le a számitógép elé, remegnek az ujjaim mikor engedélyt kérek a belépésre. De ők szuperérzékenységgel meghallgatnak, figyelnek rám. Pedig egyik-másikuk életében is történtek tragédiák, szomorú dolgok, mégis olvassák az írásaimat, melyeket elküldök minden héten. Néha azt érzem végre kiírtam magamból ezt vagy azt, de elmarad a felszabaditó érzés. Még túlságosan fáj minden nap.

-Na lányok, megyünk Brüsszelbe! – mondja egy alkalommal Évuka.
Gabóka azonnal felpörgeti magát és úgy is marad míg be nem gördül a kocsifelhajtójára egy éjszaka az autó Évukával és Gergellyel. Gyuszinak fáradt, nehéz napja volt azon a napon.
-Esetleg nem mennénk át egy ölelésre? – kérdeztem tőle izgatottan.
Egy ideig néz rám, mosolyog. – Menjünk.
Pár perccel Évukáék előtt értünk Gabókához. Érkezés után óriási öleléssel köszöntöttük egymást. Újra. Minden vele töltött percet élveztem. Feltöltött a mosolya, a kedvessége, évődése Gergellyel.

2025 január:

-Traumairó kurzus indul. – jött a levél.
-Megyek. – ment a válasz.

Most itt ülök és írom nektek a házi feladatot, ezt. Másról akartam írni, de ez lett, mert már hetek óta forgatom magamban, hogy kellene leírni, milyen szavakkal kellene elmondanom a hálámat. Tudnia kell Évukának, hogy ez itt már régóta nem csak az írásról szól. Amikor együtt sírunk, vagy éppen nevetünk. Segít levegőt venni. Segít, mert ha ő kibírta nekem is ki kell bírnom. Ha megtanult élni akkor nekem is meg kell tanulnom élni. Ha megtanult mosolyogni, akkor nekem is mosolyognom kell. Segít mert ha megtanult másokon segíteni akkor nekem is meg kell tanulnom. Ember tudott maradni a sok fájdalom közepette is. Hálás vagyok amiért ismerhetem, példaként lámpást tart előttem ezen a szomorú úton melyen csak követnem kell őt és megnyugodnom, elhinni, hogy menni fog. Még nem jelent meg a könyv, de nekem elküldte az első oldalon szereplő idézetet, tudom kitől származik. Évtizedek óta őrzi ezeket a mondatokat a szívében. Én is viszem tovább „… ha igy esett, tesszük a dolgunk.”