Jaj olyan nehéz ez Szivem, olyan nehéz… 😢

Tudod ugy telnek a mindennapok, hogy közeledik 21-e. Az a hónapforduló. Reggel ránézek az órára és ha becsukom a szemem ujra ott vagyok, fogom a kezed, imádkozok, de már nincs kihez… puhán, lágyan ellibbentél mint egy csodálatos pillangó.💔😢

Milyen jó, hogy sokan vagyunk a kis családunkban! Milyen jó, hogy itt vannak a babácskák. Annyi örömöt adnak, olyan sokszor lökdösnek tovább minket az élet göröngyein. Mert ha összerándul a gyomrunk az emléktől, az ő mosolyuk minden fájdalmat eltöröl pillanatokra. A két kicsi kéz amely átölel a legszebb ékesség ami körbefonhatja a nyakunkat. Az őszinte szeretetnél nincs értékesebb ezen a világon.💗

Gyönyörűek a babák, okosak, élettel teltek, boldogok. Mindent meg teszünk azért, hogy ez igy maradjon. Egyre többet vannak együtt. Emlékszel? Nevetve mondtuk, hogyha eltelik 1-2 év, majd Astridka anyáskodni fog Ábelcivel. No, pontosan igy is történik. Tündériek ahogy beszélgetnek az ő sajátságos nyelvükön. Együtt esznek, játszanak, tanulnak egymástól. No meg persze együtt is alszanak a gyerekszobában. Esztikével nézzük őket a kamerán. Amikor felébrednek várjuk, hogy mi fog most történni. A két kiságy egymással szemben van, igy ha felállnak láthatják egymást. Astridka viszi a szót:
-Bla-bla-bla Najni (ez vagyok én, fogalmunk sincs miért hív igy).
-Bla-bla-bla séta.- válaszol Ábelci.
Erre mindketten az ajtóhoz fordulnak és kiabálnak:
-Mamaaaa!-mondja Astridka.
-Najnaaa !-kiabál Ábelci nekem.
-Gyere Esztikém, menjünk, dolog van!- fordulok a Mamához.

Ebben a hónapban sokszor éreztem haragot, amiért nem te éled át ezeket a csodákat. Mérges voltam a világra, magamra, az orvosokra, rád is. Hiszen nem erről volt szó, hogy elmész. Pereltem megint Istennel, hogy engedhette ezt? Annyit változott a helyzet, hogy hamarabb megnyugodtam. Köszönöm drágám a napfényt, a lágy, simogató szellőt és a pillangókat. Ott vagy nekem mindenben. Itt bent pedig a soha el nem tűnő tulipánokban. Csak a színük változik hétről hétre. Elmúlás, megújulás. Elmúlás, változás. Megyünk tovább. 

9 hónap mire egy kisbaba, egy uj élet megszületik a világra. Nekünk lassan a beletörődést hozza ez a 9 hónap. Beletörődni a felfoghatatlanba, a megmásíthatatlanba. Elfogadni, hogy neked ennyi volt megírva. Talán kevesebb is, de a küzdelmek által még kaphattál sok csodás évet és megajándékoztál minket Ábellel, hogy képesek legyünk tovább lélegezni, élni. Egyre jobban azt érzem, hogy ezt te tudtad. Hogy tudatos volt minden pillanatod, minden lélegzetvételed, minden tetted.

Ma március 22-e van. 2016-ban majdnem elveszítettünk amikor terrortámadás volt Brüsszelben. De Isten kegyes volt, vigyázott rád. Akkor azt hittem megőrülök, mikor nem találtunk, nem tudtuk mi van veled. Csak azt, hogy ott voltál azon a bizonyos metrón. De az élet jó szervező, lekésted. Itt maradtál velünk, hogy még kapjunk 8 boldog évet. Hogy megkaphasd azokat a csodákat, amikről mindig álmodtál. Lett szerető párod, összeköltöztetek. Sok helyre elutaztatok, álmaitok nyaralására Amerikába. Megkérték a kezed és te igent mondtál. A legfurább, mégis a legszerethetőbb esküvőtök lett a covid idején. Majd kismama is lehettél, bár félelmekkel tűzdelve a rák miatt, de megszületett a várva várt, imádott kisfiad, Ábel. Anyuka lettél, aki minden pillanatát imádta az anyaságnak. És aztán elfogyott az idő…💔😢

“Néha el kell indulni és haladni előre,
felmászni a sziklára, messzi hegytetőre.
Hátha a hegyeken túl más a tél, a tavasz.
De ahonnan elmész, egy kicsit mindig ott maradsz.
Hiába a messzeség, hegyek vagy tengerek,
hiába a közömbös, megfáradt emberek,
akármilyen gyorsan futsz és akármerre szaladsz,
ahonnan elmész, egy kicsit mindig ott maradsz.
Hiányod nem üres hiány, őriz Téged minden.
Csak a testedet viheti el az idő innen.
Marad a mosolyod, lelked és szavad.
Ahonnan elmész, egy kicsit mindig ott maradsz.
Visszhangzik a folyosókon hangos nevetésed,
őrzi sírásod a tér és őrzi szeretésed.
Hangodat beszívják, megtartják az ismerős falak.
Ahonnan elmész, egy kicsit mindig ott maradsz.
Lelkeink láthatatlan fonalakkal össze vannak kötve,
tartja őket egy égi kéz lágyan, mindörökre.
Egymáshoz tartozunk, mint mondatban a szavak.
Ahonnan elmész, egy kicsit mindig ott maradsz.”

Andrássy Réka: Ha elmész….