Sokáig gondolkodtam este, éjszaka, reggel… meg kell ezt írnom? Meg kell.

Van valaki, aki mindig felemelte a szavát azokért akiket bántottak, azokért, akik elveszítették a gyermeküket. Olyan témában áll ki amin ő maga is átment, hiszen saját bőrén érezte milyen bántalmazottnak lenni egy családban. Milyen az amikor közelednek a falak, mikor már dőlnek is és nem tudod merre szaladj az életedért. Majd elveszíted azt akiről ugy gondolta a jóisten, hogy nálad jó kezekben lesz. Akit a tested melegében ringattál, akivel együtt dobbant a szíved. Mikor megszületett, bársonyos bőrét simogattad, és azt gondoltad mindentől megóvod, a világot fogod neki adni. Egy pillanattal később kiragadták a meleg anyai ölelésből, amikor visszaadták akkor derült ki, hogy ez az út, ez a  világ más lesz. Ez az anya akkor sem adta fel. A történetét sokan ismeritek, nem fogom itt leírni, aki nem tudja miről van szó próbálja beszerezni az “Egyasszony”-t Péterfy-Novák Évától. Üljön le egy doboz zsebkendővel, adjon magának pár órát. Amikor becsukja majd a könyvet a történet végén más emberként fog tekinteni a világra. 

Évuka egy csodálatos ember. Most arról sem akarok irni, hogy én miken mentem át az elmúlt lassan két évben, hiszen tudjátok. Mondanám, hogy véletlen, de nincsenek véletlenek, miután megkaptuk Katinka diagnózisát utána találkoztunk. Ezt a két évet végigkísérte velem. Neki nem kellett mondanom semmit, csak egymásra néztünk és értettük azt, ami a lelkünkben van, a kimondhatatlant bánatot, a megfogalmazhatatlan gyászt. Azt, ami soha de soha nem fog elmúlni, mi tudjuk jól. Meg kell tanulnunk élni igy. Meg kell tanulnunk mosolyogni, hiszen tudod, hogy kell csinálni, oldalra húzod a szád. Nem baj ha bent üvölt a megmagyarázhatatlan fájdalom. Csak csináld. Évuka csodálatosan megtanulta ezt. Kedves, meleg, mosolya, személyisége sok embernek kapaszkodó a félelmekkel teli emberek világában. A kézfogása? Mikor nem enged el egy pillanatra sem, mert tudja neked szükséged van erre a finom érintésre, pedig te menekülnél az emberek, a világ elől? Kéz a kézben, simogatja a kezem. 
– Meg tudod csinálni! Menni fog! Érted? Menni fog! Tudod, ha már “igy esett, tesszük a dolgunk”.
Én meg csak könnyes szemmel néztem rá és bólintottam:
– Menni fog. 
Ő nem tudja, de miatta megy. Azért, mert ha neki megy akkor nekem is mennie kell. Neki sem volt ez kérdés akkor, nekem sem lehet most. Élni kell tovább. 

Fájt amikor azt mondták nekem páran, hogy ők nem élnék túl ha a gyermeküket elveszítenék. Szégyelltem magam amiért én élek. De eltelt pár hét és tőle jött a válasz megint. Nem, nem szégyen az amiért még mindig élek a drága, gyönyörű, csodálatos lányom pedig nem. Segített ezt elfogadni, megérteni. A kérdés természetesen mindig ott motoszkál a lelkemben, de már kapizsgálom a választ. 

Nem nagyon szoktam már irni véleményt a világról, emberekről. Nincs is hozzá lelkierőm, meg minek, mit tudnék én megváltoztatni? Kevés vagyok hozzá, annak ellenére igy érzem, hogy sokan  írják nem rossz a látásmódom. A traumaíró kurzus által (már ígértem, hogy irok erről, tényleg fogok) egy világba csöppentem be. Sokszor mondtam régen, hogy nem akarok mások gyötrelmeivel foglalkozni, van nekem sajátom elég. De itt megtanultam, hogy igen is foglalkozni kell másokkal.

Tul sok a fájdalom a világban és a legtöbbet az ember hozta létre. Ennek valahogy teret ad a facebook, az üzenőfalak, meg nem is tudom ilyen platformok. Ismeretlenek állnak bele számukra ismeretlen emberekbe. Elszántan aláznak, bántanak másokat, akikről még csak nem is hallottak azelőtt. Sokat lehet hallani az iskolai bántalmazásokról. Számomra ezek a különböző platformokon történő gyalázások ugyanolyanok. Teszik ezt emberek a szólásszabadságra hivatkozva. Miközben fogalmuk sincs mit okoznak annak a másik embernek. Szörnyű a marakodás egy-egy főzős csoportban. Igen, főzős, tortás csoportban. Hihetetlen miket engednek meg maguknak, amiért le merik irni a pocskondiázást csak azért, mert szerintük igazuk van. Meg merik szólni a lecsorbult tányért, a kopott terítőt és még sorolhatnám. Megszólnak egy-egy ételnevet és nevetségessé teszik a posztolót, pedig sokszor ők maguk a tudatlanok. 

Mi a fene történik? Hát tényleg nem veszi észre ez a sok ember, hogy mit művelnek a sokszor trágár beszólásaikkal, hogy mit rombolnak más, számukra ismeretlen emberek lelkében? Tegnap Évukát Zsuzsikával bántották. Milyen ember lehet ez a nő aki ezt megtette? Hogy képes ilyet egyáltalán kigondolni? Mindezt azért, mert Évuka kiállt egy bántalmazott barátja mellett. Amihez neki joga van, senkit nem kell megkérdeznie, hogy kit szeressen, kivel barátkozzon, kinek segítsen, ki mellett álljon ki. Ez az ő szíve joga. Annak az embernek, annak a nőnek is szíve joga, hogy ilyeneket gondoljon, no de milyen lehet ez a szív? Milyen lehet ez lélek, hogy ki tudta gondolni és le is írta ezt? Lassan odáig jutunk, hogy semmi sem szent. Eltűnnek a kedvességek, a mosolyok, a szeretet, a virágok, a napsütés, a hála. A lényeg, hogy mindent betakarjon a szürke köd ami lassan fekete, áthatolhatatlan semmivé válik. Vannak akik tapogatva, óvatosan keresik itt a másik embert és szeretettel ölelik meg ha találnak végre valakit.
– Hála Istennek rád találtam – mosolyognak.
Míg mások nagy széles botokkal, kardokkal vagdalkozva mennek előre nem nézve milyen sebeket okoznak ezáltal másoknak. Mert ők ezt is megtehetik.

Muszáj hinnem abban, hogy egyszer minden a helyére kerül. A jó is és a rossz is. Bár ezek az emberek az elvakultságtól nem gondolnak erre, de egyszer majd jön egy érzés, egy bánat, egy magány amikor mindenkinek el kell számolnia a saját lelkiismeretével. És az a baj, hogy ennek ellenére, majd ekkor az Évukák, a hozzá hasonlóak, remélem én is meg fogunk bocsájtani. Bárcsak tudnák, hogy mit tesznek most. Éreznék az egész testet átjáró bánatot és fájdalmat. Csak egy pillanatra. Csak egy pillanatra…